Aki kíváncsi a második világháborút követő évtizedek amerikai külpolitikájára, gyakran találkozik Zbigniew Brzezinski nevével és munkásságával. Az 1928-ban született lengyel emigráns 1950-ben érkezett az Egyesült Államokba, s még nem töltötte be harmincadik életévét, amikorra már tekintélyt vívott ki magának tanulmányaival. Bár mindössze hat évet töltött a washingtoni kormány szolgálatában, mégis sokan úgy emlékeznek rá, mint a Nemzetbiztonsági Tanács szinte örökös vezetőjére. Pályájának nagy részét a most 86. évében járó Brzezinski tanárként élte le, és szakemberek népes gárdáját képezte, köztük olyan jeles külpolitikusokat, mint Madeleine Albright külügyminiszter.

Charles Gatinak sikerült olyan szerzőket megnyernie, akik aprólékos ismeretek birtokában vannak „Zbig” életéről, a jeles politikai véleményformáló „felemelkedéséről” és egykori tevékenységéről a Nemzetbiztonsági Tanácsban. Érdekes párhuzamokról is olvashatunk a két bevándorlót – Kissingert és Brzezinskit – illetően. Az előbbi zsidó származású és a náci önkény elől menekült Amerikába, a katolikus lengyel fiatal azért nem tért vissza hazájába, mert ott a szovjet totalitarizmus vert gyökeret. Ez utóbbi, a szovjetológia lett Zbig fő érdeklődési területe és vesszőparipája azt követően, hogy 1958-ban amerikai állampolgárságot kapott, s bár megtehette volna, hogy nevet vált, ragaszkodott a nehezen kiejthető és leírható Brzezinskihez.

Az USA legfőbb törekvései közé tartozott a hidegháború évtizedeiben, hogy gátat szabjon Moszkva világuralmi törekvéseinek, ám ehhez megfelelő stratégiára volt szükség. A Brzezinski által megteremtett szovjetológia lett a követendő harcmodor tudományos alapvetése. A lelkiismeretes kutató feltárta a bolsevik totalitarizmus természetét, s éles szemmel vette észre azokat a hajszálrepedéseket, például a nemzetiségi törekvéseket, amelyek elvezethetnek a Szovjetunió bukásához. A hruscsovi–brezsnyevi kommunizmus belátható időn belül válságba torkollik – jósolta Zbig azokban az években, amikor ebben még senki sem hitt.

Öt elnököt ismert (Kennedy volt az első), s közülük Jimmy Cartert szolgálta a legmagasabb beosztásban. Tevékenységének fénykora is Carter elnökségének idejére esett, amikorra már alaposan átformálódott a hagyományos külpolitika, s az érvek nyilvánosan, a tévéviták közegében ütköztek meg egymással.

A „ZBIG – Zbigniew Brzezinski, a stratéga” című kötet legizgalmasabb fejezetei a II. János Pál megválasztásától a Szovjetunió felbomlásáig tartó csaknem másfél évtizedről szólnak. A lengyel katolikus hazafi és amerikai patrióta hamar felismerte, hogy a „szovjet blokk” eróziója felgyorsulhat azzal, hogy Karol Wojtyła foglalta el a pápai trónt. Jól beleillett ez a fellazítási politikába, Moszkva meggyengítésébe az is, hogy Washington rendezte viszonyát Pekinggel, és Tajvan helyett a Kínai Népköztársaságot ismerte el egyedüli kínai államként. Mindebben nagy szerepet játszott, hogy az új politikai osztály úttörői – élükön Brzezinskivel és Kissingerrel – „jól súgtak” a Fehér Ház lakóinak.A hetvenes évek második felében sikerült rendezni a Panama-csatorna jogállását, érdemleges eredményt elérni a leszerelésben (SALT–II), és előbbre lépni az arab-izraeli konfliktusban. Ezekben az ügyekben furcsa módon Carter nem elsősorban a külügyminisztériumra támaszkodott, hanem a Nemzetbiztonsági Tanácsra. Esetenként nem volt könnyű helyzetben, hiszen a katolikus lengyel főtanácsadó – alaptalanul – antiszemita hírében állt, holott csupán kritikusan viszonyult egyes Tel Aviv-i intézkedésekhez.

Voltak persze tévedései is a lengyel professzornak, amit el is ismer. Ilyen volt a vietnami háború támogatása, ám – mint bevallotta – tanult a melléfogásból. Ezért bírálta a kezdet kezdetétől ifjabb Bush iraki beavatkozását, az afganisztáni missziót viszont pártfogolta és mindmáig helyesli.

A 20. század második felének folyamatai összességében Brzezinskit igazolták. A Szovjetunió eróziója, a kommunista utópia bukása elkerülhetetlennek bizonyult. Az amerikai patriótaként is kelet-európainak megmaradt tanárembert főként őseinek szűkebb régiója érdekelte, az ott élők sorsát akarta jobbítani. Állítólag volt némi szerepe abban is, hogy Wojtyłát választották pápává, ám akár igaz a pletyka, akár nem, Brzezinski „konspirációinak” köszönhetően sikerült felgyorsítani a lengyel rendszerváltozást és az egész térség megújulását.

Régóta esedékes volt egy ilyen könyv róla. Ebben éppúgy egyet lehet érteni Jimmy Carter volt amerikai elnökkel, mint abban, hogy Brzezinskiben – a nemzetközi kapcsolatok professzorában és alakítójában – a 20. század második felének és a 21. század első évtizedének egyik meghatározó gondolkodóját és szereplőjét tisztelhetjük.

Köszönet illeti a tanulmánygyűjteményért a szerkesztő Charles Gatit éppúgy, mint a Noran Libro kiadót.