Szerző: Csaba Beatrix A művészet az emberiség azon „találmánya”, amely egyetemes módon képes szólni mindenkihez. Legyen szó életről vagy halálról, mindent elsöprő szerelemről vagy a legnagyobb veszteségekről, a művészek misszióként közvetítik és sajátos módon tárják a világ elé az érzéseket, az emberi viszonyokat, vetnek fel morális kérdéseket és mutatnak lehetséges megoldásokat a legkülönbözőbb élethelyzetek ábrázolásával. Különösen igaz ez a filmművészet eszközeire, hiszen a nézők szinte a történet szereplőivé válhatnak, de közben mindvégig megmaradhatnak külső szemlélőnek.
Ilyen többrétegű művészeti alkotás a Pietro Marcello által rendezett Duse című olasz film is, amelyet november 7-én mutattak be Budapesten a 23. Olasz Filmfesztiválon. A film világpremierje az idei Velencei Filmfesztiválon volt, és magyar vonatkozást is
tartogatott, hiszen az egyik főszereplő Wrochna Fanni színésznő, aki a budapesti Olasz Kultúrintézet meghívására személyesen is részt vett a novemberi budapesti bemutatón.
A történet rendkívül megérintő. A filmalkotás Eleonora Duse színésznő életének egy drámai szakaszát mutatja be az I. világháború és a fasizmus hatalomra jutása közötti időszakban. Nemcsak a háború rémképét, és az emberi lelket szinte megsemmisítő
hatását láttatja a film, hanem a hatalom bármit elpusztítani képes kíméletlenségét is megrendítő módon ábrázolja. Mindeközben szól a művészet erejéről, amely a legrémisztőbb időkben is képes fegyver nélkül harcba szállni a szabadságért, ami egyetemes cél és az emberiség talán leghőbb vágya. Wrochna Fannival a filmről és a közeljövő terveiről beszélgettünk.
Hogyan élte meg a világpremiert?
Próbáltam minden forgatókönyvre felkészülni, azonban a valóság felülmúlta a fantáziámat. Hónapoknak tűnt az az egy hét ünnep. Azonban a legnagyobb ajándék az volt, hogy a családom is kint lehetett. Váratlan meglepetés volt számomra az ELLE címlap felkérése is. Egészen addig azt hittem, hogy biztosan félreértettem valamit, amíg meg nem láttam az újságosoknál a lapot.
Szerencsére teljes jelenléttel tudom élvezni ezeket az új helyezeteket, de az életem igazából ugyanúgy megy tovább: nem tudom, hogy mi vár rám a jövő héten és továbbra is dolgozom azon, hogy proaktívan keressem az újabb lehetőségeket. Szabadúszóként napi munka elhinni, hogy képes vagyok rá, hogy megérdemlem, hogy csak tenni kell érte. Évek óta járok castingokra Olaszországba, de ez az első projekt, amit megkaptam.
Hogyan került Fanni Olaszországba?
Nagy fájdalmam volt, hogy nem vettek fel Budapesten a Színművészetire. Mivel jól beszéltem olaszul, kimentem Bolognába, aztán Rómába, ahol a Centro Sperimentale di Cinematografian jártam színész szakra. Örülök, hogy így alakult. A tanáraim sok bizalmat és
önbizalmat adtak, ami szerintem segíti a szabad és bátor játékot. Olaszország mára a második otthonom, de a bázis továbbra is Budapest. Itt vannak a szeretteim és a legtöbb izgalmas projekt is.
Milyen volt az olasz stábbal dolgozni?
A stáb imádnivaló volt. Egytől-egyig mindenki a barátom lett. Remélem ők is így gondolják. Különleges és életre szóló élmény volt Pietroval, a rendezővel és Valeriával, a főszereplővel dolgozni. Nagyon impulzív, szenvedélyes, zsigeri alkotók.
Milyen munkák várják most?
Január közepén Genovában mutatunk be egy darabot, ahol az egyik legszebb szerelmes monológot mondhatom el. Otthon pedig három kisfilmre készülök, Kisházy Eszter, Luca Belardi és Thornton Sebastian filmjeire és két nagyjátékfilmre Kovács Gábor Attilával és Hajdu Szabolccsal. Nagyon más és nagyon különleges történetek. Ha bárki vágya sok pénzzel támogatni ezeket a projektet, keressen fel bátran.
Csaba Beatrix
kiemelt kép: Wrochna Fanni, fotó: Maddalena Petrosino
