Stephen Sondheim mai amerikai zenés színház világhírű Oscar-, Grammy-, Tony- és Pulitzer-díjas alakja. Már ebből is érzékelhető, hogy mind a zenei, mind a szövegoldalról magasan jegyzett szerzőről van szó, akinek a nevét – mi legalább is –először a West Side Story szövegírójaként jegyeztük meg. Hogy nálunk közel kéttucatnyi zenés darabja ellenére sem annyira ismert, mint Andrew Lloyd Webber, Claude-Michel Schönberg, Presser Gábor és mások, annak bizonyára zeneszerzői attitűdje az oka, jóllehet a kiváló Swinny Todd, vagy az Egy nyári éj mosolya nálunk is színpadra került. A néző rendszerinta nagy ívű, önálló és fülbemászó dalokat kedveli és jegyzi meg, amelyek – mint az operaáriák, operett-dalok – önállóan is élnek. Csakhogy Sondheim zenealkotói fantáziája másként nyúl a dallamokhoz: nála a többszólamúság, az egymásba átfolyó szólamok, a gyors dallamvezetés, a töredékesen megbúvó motívumok jellemzők. Ezt pedig nehezebb befogadnia a nézőnek, és megtanulnia a színésznek is, tehát nehezebben válik populárissá. Komolyzenei hasonlattal: ő nem Mozartja, hanem Wagnere a musical-színpadnak.
Jelen alkotótársa, James Lapine, aki a mű szövegkönyvét írta, háromszoros Tony-díjas amerikai szövegíró, színi direktor és rendező most debütál a magyarközönség előtt. A szerzőpáros az első közös produkciója – a Pulitzer-díjas „Vasárnap a parkban” (Sunday in the Park) – sikerén felbuzdulva határozta el, hogy újra együtt dolgozik. Ennek eredményeképpen született az „Into the Woods”, amely a Grimm fivérek meséit ötvöző, mégis egységes, önálló történet egyszerre modern és klasszikus mű, ha akarom gyerekeknek, de inkább felnőtteknek. A mű inspirációja sem mindennapi: az osztrák származású amerikai gyermekpszichológus, Bruno Bettelheim: „A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek” (The Uses of Enchantment: The Meaning and Importance of Fairy Tales) tanulmánykönyve szolgált kiinduló pontként.
Első alkalommal 1986 végén, a kaliforniai San Diegóban, James Lapine rendezésében vitték színre, ahol 50 előadást ért meg. Ez azonban korántsem a végleges változat. Az átdolgozott darabot hivatalosan 1987-ben mutatták be a Broadway egyik színházában, ahol 764-szer játszották, aztán országos turnéra vitték, miközben tovább csiszolódott, míg 1991-ben az előadás három, színházi Oscarnak is nevezett Tony-díjat és öt Drama Desk-díjat is elhozott úgy, hogy „versenytársa” Az operaház fantomja volt, amely ugyancsak akkor debütált.
Aztán a csaknem háromórás eredeti produkcióból, – ezt látjuk a Pesti Magyar Színházban – elkészült a musical egyszerűsített, gyermekek által is előadható, 60–80 perces változata is. A darabot 2002-ben a Broadway-n, 2010-ben Londonban is újraélesztették, közben lefordították számos nyelvre, és világszerte színpadra került. Legújabb hír, hogy az idén a Walt Disney Pictures filmadaptációt készített a műből, amit december 25-én mutatnak majd be. Ennek rendezője, Rob Marshall olyan színészekkel dolgozik együtt, mint Johnny Depp, Meryl Streep és mások.
Az április 26-án bemutatott magyar változatot Galambos Attila fordította, aki számos nagy sikerű musical (Producerek, Az operaház fantomja, Rómeó és Júlia, Csoportterápia, Polygamy) magyarra átültetőjeként, illetve szövegírójaként bizonyította, hogy méltó folytatója aG. Dénes György, Romhányi József, Miklós Tibor és más neves alkotók által megindított igényes sornak.
Ezek után lássuk a szerteágazóan kanyargó és egybefonódó történetet, irány az erdő!
Első felvonás: A darab elején egy kinyíló meséskönyvből kialakuló három helyszínen, mint egy osztott vásznas filmben, egyszerre vagyunk jelen. Láthatjuk Hamupipőkét (Szűcs Kinga), aki padlót súrol; a Péket (Gémes Antos) meg a Péknét (Holecskó Orsolya) munka közben; és Jankót (Szemenyei János) a jámbor, de szánalmas kinézetű tehenével.
A történetet a Mesélő (Fillár István) vezeti fel. Az egymás szavába vágó Prológusból megismerhetjük a szereplők vágyait. Hamupipőke szeretne eljutni a királyi bálba, de a mostohája (Benkő Nóra) és a mostohanővérei (Csiszár Katalin és Kovács Dézi akadémiai növendékek) kinevetik a lányt és nélküle indulnak el. Jankó csak azt kívánja, hogy a Riska adjon tejet, idős édesanyja (Szalay Kriszta) sok pénzre és egy kevésbé bolond gyermekre áhítozik. Meghagyja fiának, hogy a hasznavehetetlen állatot vigye ki a piacra és adja el! Jankó, bár barátjaként szereti a jószágot, kelletlenül teljesíti anyja kérését. A Pék – aki azt hiszi, szülei egy péküzemi balesetben meghaltak – arról álmodik, hogy feleségével végre gyermekük szülessen, mikor is Piroska (Kovács Lotti) tér be a pékségbe, aki az erdőbe igyekszik a nagymamájához, neki visz friss kenyeret, kalácsot.
Aztán a házaspárhoz betoppan a szomszédban lakó igazmondó Banya (Auksz Éva). Megtudják, hogy ő sújtotta átokkal a házaspárt, ezért nem lehet gyermekük, mert a Pék apja sok-sok évvel ezelőtt terményeket, a többi között hat szem varázsbabot lopott az ő kertjéből várandós feleségének. A Pék arról is tudomást szerez, hogy van egy húga, aki egy toronyban raboskodik. Kiderül, hogy úgy törheti meg a gonosz varázslatot, ami őt gyermektelenné tette, ha hoz a Banyának: egy tehenet, ami fehér, mint a tej, egy köpenyt, ami piros, mint a vér, egy hajszálat, ami sárga, mint az érett gabonaszár és egy topánkát, ami fényes, mint az arany. Mindezeket az erdő rejti, így hát a Pék és a Pékné is elindul a rengetegbe.
Útjuk közben egyre többet tudunk meg a szereplőkről, akik szépen sorban összetalálkoznak egymással. Miközben történeteik egybeforrnak, további mesefigurák bukkannak fel: Aranyhaj (Mentes Júlia a.n.), Hamupipőke anyja (Szalay Kriszta)és apja (Simon András),a Farkas(Tóth Sándor, vagy a másik szereposztásban Egyházi Géza), Piroska nagymamája (Tóth Éva) Megjelenik továbbá két herceg is (Tóth Sándor, vagy a másik szereposztásban Egyházi Géza, illetve Ágoston Péter), a Hopmester (Tahi József), no meg egy Titokzatos ember (Fillár István).
A Pék megmenti Piroskát és a Nagymamát, amiért megkapja Piroska vérvörös köpenyét, Jankó pedig öt szem varázsbabért elcseréli vele a fehér tehenet. A fiú anyja a rossz üzlet miatt támadt mérgében elhajítja a magokat, azok kikelnek, felnőnek az égig. Jankó felmászik a babszáron, odafenn kalandokba bonyolódik, önvédelemből megöli az Óriást és ellop egy pénzes erszényt, hogy visszavásárolhassa Riskát. Ám az közben elcsatangolt, és nem is biztos, hogy az aranytallérok érnek annyit, hogy a Pék házaspár tovább viselje az átkot. Ezalatt a Pékné rátalál Aranyhajra, megtépi szalmasárga haját, és megszerzi Hamupipőke aranytopánkáját is. Az események még inkább összekuszálódnak, végül minden jóra fordul. A Banya megszépül és megfiatalodik, de ezzel együtt elveszti varázserejét. Jankóék meggazdagodnak, a babszárakat idejében sikerül kivágni, így – időlegesen – megmenekülnek. Hamupipőke és Aranyhaj is megtalálják hercegeiket és általuk a szerelmet, a Pék házaspár pedig gyermekáldásban részesül. Mindenkivel megtörténik a csoda, amire várt, de ezzel még koránt sincs vége a mesének, mert észrevétlenül szárba szökken az utolsó varázsbab is…
Második felvonás. Újra a mesélő vezet át minket a történet folytatásába, oda, ahová a mesék már nem jutnak el, a happy end utáni világba, a „hétköznapokba”. Már azt hihetnénk, hogy valamennyien boldogok, de még mindig akad kinek-kinek kívánsága, bánata. A Péknek és feleségének megszületett a kisfia, de nagyobb házat szeretnének. Jankó és anyja gazdag, de a fiú a régi élete után vágyakozik. Hamupipőke a sármos hercegével gyönyörű palotában él, de egyre csak unatkozik; Aranyhajnak ikrei születtek, ám kedélye ingatag; a két Herceg pedig új, „megmenthető” lányokra, Hófehérkére és Csipkerózsikára talál. A meggyilkolt Óriás bosszúéhes felesége (Moór Marianna) viszont leereszkedik égi birodalmából azon az utolsó babszáron, ami közben megerősödött, és férje életéért cserébe Jankóét követeli.
Az erdőben a mesehősök ellenszegülnek, emiatt előbb Aranyhaj, majd Jankó anyja is az életét veszti. Jankó védelmében szövetkezik a Pék, a Pékné és Piroska, miközben a Banya tervet forral, hogy elárulja a fiút. A szerelmi szálak is összekeverednek. Miközben az Óriásnő ámokfutása közben dúlja az erdőt, aközben a Pékné is meghal. A megmaradtak lassan ráeszmélnek, hogy az ember önmagában mit sem ér, csak egymással együttműködve győzheti le a dühöngő támadót. Tervük végül sikerrel jár. A Pék mesélni kezd síró kisgyermekének, ám első szavaira – „hol volt, hol nem volt” – megjelenik a Banya, hogy figyelmeztesse az örök érvényű tanulságra: „Vigyázz, hogy mit mesélsz, gyermeked figyel!…”
Eddig a meglehetősen szerteágazó történet, amelyben a jó szövegnek és a játéknak köszönhetően végig jelen van az a jó ízű humor, ami ritkán jellemző a musicalekre. Miközben a szerzőpáros többféle értelemben is bevisz minket az erdőbe, a közönség rendesen végig tudja nevetni a szórakoztató előadást, mert a jól ismert mesehősök és történetek egész más megvilágítást kaptak. Már az is kedves átverés, hogy amikor másfél óra után véget érni látszik a mese, akkor csak szünet van, mert folytatódik minden. De az egyes történetrészeken belül is végig ott van a másként látás, mint humorforrás. Én nem tudom, hogy mit ért meg belőle egy kiskamasz, de biztos, hogy másként élvezi gyermek és felnőtt a produkciót.
A mű legbonyolultabb eleme talán a zenéje, érdemes tehát arra is kitérni, annál is inkább, mert az Into the Woods zeneiségének szokatlanságát, nehézségi fokát már említettem. A nézőt már a prológ strukturális szétszaggatottsága is meglepheti, és tulajdonképp csak sokára jön rá az alkotói módszerre, hogy Sondheim melódiái ritmikus és fülbemászó dallamfrázisok darabkáiból épülnek, amelyek hol előbukkannak, hol pedig eltűnnek. Ez elsőre sok embert megzavar, mert csak idővel vehető észre, hogy az egymástól független, itt-ott felbukkanó dallamtöredékek valójában egy nagyobb zenei kompozíció részét képezik. De végül is rá lehet érezni ennek az ízére, ami egyre jobban bevonzza a nézőt.
Miképpen a szüntelenül vándorló, nyughatatlan szereplők, akképpen a zene is folyamatos mozgásban van, néhány momentumot leszámítva sosem jut nyugvópontra, újabb és újabb impulzusokat szolgáltat a nézőknek, anélkül, hogy azok tisztában lennének a muzsika mélyebb rétegeivel. Sondheim bőséggel él a vezérmotívum-technikával is, de ennek szerepe gyakran csak egy-egy érzelmi állapot hangsúlyozására korlátozódik. A vendégként meghívott Köteles Géza karmester nagy biztonsággal szolgálja a Jonathan Tunick hangszerelte mű befogadását, megszeretését.
A Pesti MagyarSzínház művészei és a meghívott akadémiai növendékek Magony Enikő és Furák Péter korrepetitorok segítségével nem kis munkát fektettek bele, hogy a végeredmény ilyen jól sikerüljön. Szemenyei János nem csupán szereplőként (Jankó), de zenei vezetőként is segítette a produkciót. Ez az előadás is bizonyítja, hogy ma már alig létezhet színész hangi adottságok és zenei ismeretek nélkül, ami nem feltétlenül az operai bel canto énektechnikát jelenti, inkább a jó karakterhang-adottságokat, de mivel az egész olyan, mint egy modern opera, nagy koncentrációval kell minden egyes szereplőnek figyelnie magára és a többiekre. A szereplőgárdából egyedül Moór Marianna nem jelenik meg, ő az Óriásnő hangján a hangszórókból mennydörög.
Harangi Mária rendező kiváló segítőtársakkal állította színpadra ezt a furcsa kavalkádot. A mozgás és koreográfia – Fincza Erika munkája – időnként reális, időnként szürreális hatáselemeket hoz be, például nagyon látványos térkompozíció, ahogyan az erdőben kavarognak a kóborló szereplők. A játék komikumát időnként a mozgások emelik, Különösen sikeres pl. Hamupipőke Hercegének (Tóth Sándor) balettszerű szökellés-sorozata, de ha már a színésznél vagyunk, Farkasként is remekel pl. a Piroskával való, „Helló kicsi lány” duettben. A meseszerűséget szolgálja, hogy Riska tehenet feketében megjelenő marionett bábjátékos mozgatja – ő egy picit még tanulhatna ötleteket a bábművészektől –, hasonlóképp Hamupipőke segítő madarai egy táncos-bábos fején és kezeire húzott papírhajtogatások által kelnek életre. A bábok Bérczi Katalin munkáját dicsérik. Ugyanakkor a halott Óriásnő keze már, mint óriás díszletelem hullik a földre. Az elvontságában is félelmetes erdő vagy a játékos hercegi hintó Romvári Gergely tehetségét dicséri, aki Pető Beatrix rajzainak felhasználásával teremtett mesebeli hangulatot a játék köré. Howard Lloyd jelmezei is a realitás és szürrealitás között ötletes eklekticizmussal készültek a Mesélő Saint Exupery-re hajazó reális megjelenésétől a Banya meseszerűségén áta Farkasremek abszurd kosztümjéig.
Nagyon jó és friss színházi élményben lesz tehát részük azoknak a 12 év feletti nézőknek, akik május 11-én, 15-én, 30-án, 31-én, vagy a későbbi időpontokban elmennek este aPesti MagyarSzínházba. Lehet, hogy a dalokat még nem fogják fújni másnap, de azért a „Nem vagy egyedül” dallamai ott kísértenek majd az emlékezetükben.
A Magyar Színház a művet a Music Theatre International (MTI) céggel kötött szerződés alapján, az általa biztosított előadási kottaanyag felhasználásával mutatta be. Akár lemez is készülhet előbb-utóbb az előadásból.
Irány tehát az erdő, akarom mondani a Hevesi Sándor tér, kezdődhet a Szentivánéji álomhoz hasonló, zenés, vadregényes bolyongás a mesék birodalmában!
