A Magyar Rádió december elsején 100 éves lesz, pontosabban lenne, mert ilyen néven már nem működik intézmény. 2011-ben, az MTVA létrehozásakor a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a Duna TV és az MTI egyetlen szervezetbe olvadt be. A rádió mint intézmény megszűnt. A Magyar Rádió azonban tovább él a legendás hangokban, az archív felvételekben, a generációk emlékezetében, és bárki mondja a mikrofonba: „Jó napot kívánok, kedves hallgatóink…” – valójában a régi hagyományt folytatja. Az alábbiakban Tuscher Tünde, vagyis Tünde T. Guildford írását közöljük arról, ő milyen karrierépítési modellt látott.

Etetés – avagy a karrierépítés magasiskolája

A karrierépítés tudománya nincs benne a magyar oktatási rendszerben. A Rádió Ifjúsági Munkastúdiójában sem volt ilyen tantárgy, pedig akkoriban jól jött volna. Nekem azonban akadt egy „mesterem”, aki minden papír nélkül, pusztán személyes példával mutatta meg, hogyan kell fellépdelni a ranglétrán. A módszer neve: etetés. Mármint mások etetése. A mesterem pedig: Simon Ferenc, agrármérnök, eredetileg jóeszű zalai parasztgyerek, anyám barátnőjének Rózsinak a férje volt.

Gyermekkorom lelkes és kíváncsian tágra nyílt szemű időszakában, úgy 6 és 14 éves korom között rendszeresen jártunk át hozzájuk a Fiumei útra. Ők háromszobás polgári lakásban éltek, mi Pécelről, majd Budapestről zarándokoltunk át hozzájuk. A látogatásokat két dolog jellemezte: bőség és finomság. Simonéknál mindig volt kaja. Sok kaja. A „tele hűtő” náluk nem jelző, hanem alapállapot volt.

Feri bácsi fia, kis Ferkó a barátom volt, és egyszer kitalálta, hogy menjünk be a Rádióba meglátogatni az apukáját. Én, a hatéves Tünde, természetesen azonnal igent mondtam: olyan helyre készültünk, ahonnan az ismerős hangok jönnek! Rádiós műsorok! Felnőttek! Mikrofonok! Titokzatos szobák!

A Bródy Sándor utcai portáról Ferkó felhívta az apját, gyakorlottan, mint aki ezt már sokszor csinálta. Meg is érkezett értünk a „kísérő”, mi pedig VIP-vendégekként sétáltunk be a rádió szentélyébe. Még azt is megkérdezték, akarjuk-e látni a stúdiókat. Hát persze!

Nem értettem ugyan még semmit abból, hogyan készül egy műsor, de éreztem, hogy itt valami varázslat történik: komoly felnőttek járnak ide-oda, fejhallgatóval a fejükön, papírokkal a kezükben — és mindenki mosolyog ránk. Egy gyerekszem számára ez maga volt a csoda.

De a karrieriskola nem a Rádió épületében zajlott — hanem Simonék nappalijában, ahol hetente egyszer zártkörű vacsorát rendeztek rádiós vezetőknek. Ez a vacsoraasztal volt az ő felszálló pályájuk. Ott tanultam meg, hogy vannak munkahelyek, ahol a pozíciót nem (csak) teljesítménnyel, hanem hurkával, vaddisznóval és őzgerinccel lehet elérni.

Feri bácsi ugyanis vidékre járt riportokat készíteni TSZ-elnökökhöz és állami gazdaságok vezetőihez. A riportok elkészültek — ezt soha nem vitatta senki. Ez volt az alap. De a lényeg csak ezután következett: a vendégszerető vidéki emberek minden alkalommal csurig pakolták a szolgálati Volgát. Friss tojás, zöldség, gyümölcs, újbor, sonka, és a „fene tudja még mi minden” — volt ott valóban minden.

A konyhájuk úgy nézett ki egy-egy „vidéki turné” után, mint egy jól működő ellátó központ. A háztartási alkalmazott pedig művészien transzformálta az alapanyagokat lakomává: fácánleves, egyben sült vadmalac, őzpörkölt, nyúlpecsenye — én ott, Simonéknál ettem először vadhúst. Mi otthon szigorú spórolásban éltünk, apám minden fillért félretett lakásra, így a két háztartás között akkora volt a kontraszt, mint a zsíros kenyér és az ínyenc francia konyha között.

Ahogy teltek az évek, megértettem, hogy a bőség nem volt véletlen. A vacsoraasztal körül csendben ugyan, de folyamatosan épült a karrier. A rádió vezetői újra és újra ott ültek a terített asztal mellett, miközben Feri bácsi kedélyesen kérdezgette őket a műsorokról, tervekről, és persze töltött még egy pohár bort.

A rendszer szisztematikusan működött.
Élelmiszer → vacsora → hálás vendégek → előléptetések.
Így lett a riporterből szépen lassan szerkesztő, majd vezető szerkesztő, végül a mezőgazdasági szerkesztőség első embere.
És akkor egy nap Feri bácsi — előhúzott a zakója zsebéből egy piros párttagkönyvet. Sokat sejtető mosollyal csak ennyit mondott:
– Ezzel már sikerülni fog.

És igaza volt.Lett minden: pozíció, pénz, szolgálati kocsi.
Lett budai ház, balatoni nyaraló, külföldi utak, tanulmányutak.
A módszer pedig mindvégig ugyanaz maradt: etetés.
Felnőttként már látom, hogy az érvényesülésnek sokféle útja van.
A Simon-féle módszer ezek közül csupán egy — a maga sajátos, korhoz kötött, de mégis jól felismerhető logikájával.
Kalóriadús karrier. Jó étvágyat hozzá!