“Én nem polgárpukkasztó vagyok, hanem egyszerűen megpróbálok úgy élni, hogy se érdekből se tapintatból ne túl sok olyasmit hallgassak el, amiről azt vélem, hogy igaz.” (Eörsi István)
- október 13-án hunyt el Eörsi István Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, műfordító.
„Mi volt Eörsiben a varázslatos, a szuggesztív?
Pontos volt és vad. Nem mérlegelt. Nem voltak a dolgon magán túlmutató megfontolásai. Nem játszott Bethlen Gábort. Kurva vicces volt. Úgy értem, a legutolsó évig. (…)
Mire harapott Eörsi, mennyire őrzött haragot, bántottságot? Az ellenfeleinek tudott-e megbocsátani?
Kicsit bosszantotta, hogy irodalmi teljesítményét finom irodalmárok nem magasztalták, de alapvetően ezt is leszarta. A saját generációjával volt a legkeményebb, nagyon tudta rühelleni az általa bírált vonzásokat és választásokat. Érdekes volt ugyanakkor, már betegen mesélte, valamilyen tévéműsor után, ahol látszott ugye, hogy rossz bőrben van, kortársa, Gyurkovics Tibor felhívta, majd megállapították először, hogy soha, sehol, az élet és az irodalom egyetlen területén sem gondoltak még csak hasonlót sem, majd utána megértően fogadta nevezett előzetes kondoleálását saját várható halálához. Ettől nem változott meg irodalmi, politikai, vagy bármilyen véleménye az illetőről. Viszont szimbolikusnak tartom, hogy még a temetése napján is tartottak ellenében bírósági tárgyalást, mert a terror háziasszonyát, idézem: „történelemhamisításban utazó üzletasszonynak” nevezte. Tetszett volna neki, ha tudhat róla.
(Jánossy Lajos interjúja Vágvölgyi B. Andrással – Eörsiről; litera.hu)
*
Eörsi István: A harmonikus élet receptje
Ha bánt valami,
szedj mélyről a tálból,
szedj még egyszer és menj,
légy máshol.
Tisztára törölt
szemüvegedet vedd le.
Megbékélt szemmel nézz
elhülyülő szemekbe.
Elviselhető lesz
az elviselhetetlen,
de nem lehetséges,
ami lehetetlen.
Mi elfogadhatatlan,
- mert a szív belefásul –
azt ne fogadd el, sőt
ne is vedd tudomásul.
*
„Mindazoknak, akik úgy vélik, hogy a második világháború éveiben a magyar hatóságokkal szemben fellépő kommunista ellenállók hazaárulók és terroristák voltak, el kellene tűnődniük azon, hogy miként vélekedjenek a Hitler-ellenes koalícióról. Nemcsak Roosevelt, hanem a híresen antikommunista Churchill és De Gaulle is arra a belátásra jutott, hogy az emberiség létét és kultúráját Hitler Németországa fenyegeti, és vele szemben a sztálini Szovjetunió is kívánatos és szükséges szövetséges. Sztálingrádnál, Moszkvánál és még nagyon sokszor kiderült, hogy helyesen ítélték meg a helyzetet. És noha Churchill már 1946-ban kiadta a Szovjetunió visszaszorításának, a „Roll back”-nek a programját, a nyugati hatalmak még a hidegháború legvészterhesebb éveiben, szovjetellenes külpolitikájuk legagresszívebb időszakában sem módosították véleményüket háborús szövetségi politikájukról. Gabriel Péri, a Francia Kommunista Párt alapító tagja, aki Aragon egyik versének címe szerint náci fogságba esve „dalolva állta a kínszenvedést” (Illyés Gyula fordítása), De Gaulle idejében, és mindmáig Franciaország mártírja maradt, és a róla elnevezett tér ma is az ő nevét viseli. Ezt ott mindenki természetesnek tekinti. Csak elnyomorodott jobboldallal és gyáva, tutyimutyi baloldallal rendelkező nemzetek nem képesek arra, hogy múltjukat világtörténelmi mércével szemléljék. Ha a nyugati szövetségesek stratégiáját igazolta az idő; akkor hogyan lehetnek e stratégia önfeláldozó követői hazaárulók és terroristák?
Ungváry Krisztián, akiben két lélek fortyog, tépi, marja egymást, és egyik sem bír a másikkal évek óta, Ságvári Endre emléktáblájának ürügyén hosszú cikket írt (Egy emléktábláról, ÉS, 2005/31.). Ennek legfontosabb ideológiai megállapítása szerint Kádár 1959-ben ítélkező bírósága a Ságvári halálát okozó csendőrök perében „feje tetejére állította a jog értelmezését, amennyiben a Horthy-rendszer erőszakszervezeteinek teljes tevékenységét jogtalannak, míg az ezzel szembeni erőszakos ellenállást jogosnak ismerte el.” Igazán nem szándékom Kádár bíróságainak védelme, már csak azért sem, mert amikor a szóban forgó perben a minden bizonnyal prekoncepciókon és hazugságon is alapuló ítélet elhangzott, én, aki akkor még magamat kommunista forradalmárnak vallottam, Kádárt pedig már akkor tömeggyilkosnak tekintettem, egy szintén prekoncepciókon és hazugságon alapuló ítélet alapján Márianosztrán időztem, és senkinek sem volt nálam rosszabb véleménye a rendszer bíróságairól. De 1944. július 27-én, amikor Ságvári megtámadta az őt letartóztatni akaró csendőröket, és aztán tűzharcban elesett, a Horthy-rendszer erőszakszervezeteinek teljes tevékenysége gyalázat volt. A Kormányzó legitimálta ugyan a Sztójay-kormányt, ennek tevékenysége azonban fittyet hányt a jogállamiság minden kritériumának. A zsúfolt marhavagonok csendőri segítséggel már elgördültek Auschwitzba, a Duna-parton már sorakoztak a cipők, a hidak már készültek arra, hogy a levegőbe röppenjenek, az iszonyatos állapotban visszavonuló magyar hadsereg veszteségei túlszárnyalták a pesszimista várakozásokat, és a magyar kormány lihegve teljesítette a német megszállók összes óhaját. Aki a Horthy-rendszer erőszakszervezeteinek ebben az időben kifejtett tevékenységét jogosnak tekinti, aki „szolgálatteljesítés közben hősi halált halt… csendőrök és rendőrök” igazáról értekezik, az, ha nem náci – amit Ungváry Krisztiánról teljes bizonyossággal állíthatunk -, akkor olyan problémákkal küszködik, amelyek kívül esnek a történettudomány illetékességén.
(Eörsi István, Élet és Irodalom, 2005. augusztus 19.)
*
Változatok egy közhelyre
Meghalni mindig ráér az ember.
Előbb a szennyest kéne kimosni.
Ilyen piszkosan, ragacsosan
nem illik menni a pondrók elébe.
Valami új fertőtlenítő kéne.
A tizenkilencedik század
párolt és szűrt nedűire vágyom:
hiperforradalmi álom.
Kerek és tiszta igazságnak
be nem köpdösött tükreire.
A világ sürgönydrótjai összegabalyodtak,
kábelei egymásba csavarodtak,
szavak bábeli billiói
illetlenül tolakodnak az űrben,
mindenki más nyelven beszél,
mindenki más nyelven hallgat,
más nyelvet ért meg, más síkban él,
másfajta semmit takargat,
képek billiói bukfenceznek,
pucér táncosnő birsalma-feneke
népvezéri kobakkal koccan össze,
ajakrúzs-reklám csusszan közbe,
a világ színültig tele
vízióval.
Közöttük tengernyi légbuborék-sóhaj.
Az ocsmány az ocsmánnyal összekeveredett,
a pompás a pompással összeverekedett,
az ocsmány a pompásnak teszi a szépet,
a pompás az ocsmánnyal frigyrelépett,
a káosz mélyén mint a mértan ragyog a rend,
a rend már megvalósulóban káoszt teremt,
belesüppedni még okos fickónak is csudajó,
elfeledni egy percre, hogy van vallanivaló
— meghalni mindig ráér az ember —
(keresztfa, villamosszék, karó,
máglya, lófarok, golyó, nyaktiló,
aréna, tigrisek, hangyák, kövezés, bitó,
éhhalál, vasúti sín ek…)
Meghalni mindig ráér az ember.
Előbb meg kell ölelgetni az asszonyt,
(ameddig lehet, szerelemmel),
s utódokat nemzeni — ugyebár? —
akik nyomunkba lépnek egyszer.
Igazságot kell hazudni nekik,
hogy teljenek meg, minit a luftballon,
míg beléjük nem bökik a valóság szögeit
a fölszállás előtti napon.
„Te trágyadomb harsány kakasa, még
attól a kis maradék
örömödtől is megfosztalak,
hogy másoknál különbnek érezd magad.
Ha számbaveszed sok szürke hibád,
azt se feledd el,
hogy önáltatásodban nincs rendszer.
De a WC víztartályvasa szilárd,
spárgád is akad …”
Meghalni mindig ráér az ember.
Még bízom a messzi jövőben
— a fuldokló eszmei szalmaszála —
egy-két barátban körülöttem,
egy idős és egy fiatal nőben,
s néhány halottban.
Csak nevüket ki ne mondjam.
Batyumat sírjuknál ledobtam,
s mivel a harcokból kikoptam,
bár erőm még volna, azt hiszem,
emlékükhöz könyökölök,
és némán hallgatom örök
vitájukat a végtelennel,
arcukat magammal viszem.
Meghalni mindig ráér az ember.
Meghalni mindig tud az ember,
ha nagyon akar. Azt igen.
“A vádiratokban szereplő cselekmények többségére valóban sor került, így hát a pereket nem nevezhetjük koncepciósoknak. A történelemszemlélet volt koncepciós, mely lehetőséget nyújtott a bírósági komédiákra. Konstruált perek helyett konstruált történelem gondoskodott a halálos ítéletekről és zsúfolta teli a börtönöket.” (Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre)
