„A hang, a hang, a drága, egyetlen hang” (Babits
„Mission: Impossible”
Magyarországon a rendszeres rádiós műsorsugárzás 1925. december 1-jén indult meg Budapesten.

– János, ne használj idegen kifejezéseket, ha magyarul is találsz pontos, helyettesítő szavakat, mondaná az engem a Rádióba befogadó Tudományos Rovat akkori vezetője, Márton Anna (örök tisztelet és főhajtás). Igaza van, de hirtelen ez jutott eszembe, hogy valóban lehetetlen küldetésre mondtam igent, amikor azonnal elvállaltam Zsoldos Mari és Pető Judit megtisztelő felkérését, hogy írjak december elsejére „valami méltót”…Lehetetlen, mert sem a Magyar Rádió/rádiózás története nem fér egy ünnepi köszöntőbe, sem annak a néhány ezer megszállott, már eltávozott és még élő rádiós nevének a felsorolása, akik évtizedekig működtettek egy szellemi fellegvárat – viharos, politika-vezérelt környezetben.
„Ha az ünnep elérkezik, akkor ünnepelj egészen…” – írja Márai a Füveskönyvében, majd így folytatja:
„Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies…”
Legyen. Csak valamit tisztáznunk kell, mielőtt felöltöztetjük a szívünket. Szerintem a RÁDIÓZÁS 100 éves, de a mi Rádiónk, sokunk Magyar Rádiója 90 éves. (A Magyar Rádió 2015-ben mint önálló intézmény megszűnt. A második médiatörvény módosításával 2015. július 1-jén a közszolgálati média Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. néven egyesült a Magyar Televízióval, a Duna Televízióval és a Magyar Távirati Irodával.)
Két egészen kiemelkedő szakmai tudású és morálisan is kikezdhetetlen munkatársam gondolatával érzékeltetném, hogy mit jelentett sokunknak a rádiózás, akik bár sokféleképpen néztünk a világra, de a munkánkban jól azonosítható közös értékeket tartottunk fontosnak,.
Lévai Júlia: „…történt, ami történt, de az, hogy az ember rádiós lehetett, egy ideig maga a Nirvána volt. Később maga a kínszenvedés. De ahogy mondani szokás: amit az ember megtanul, átél, végigcsinál valahol, azt senki és semmi nem tudja elvenni tőle. Így tőlem sem annak a sokszoros élményét, hogy mire kitettek onnan, addigra azért én eléggé igazi rádióssá váltam. Csak hát azért még szívesen érlelődtem volna egy kicsit.”
Mester Ákos: „Gácsi Sándortól montírozni tanultam, meg azt is, hogy nem kell mindent szorosra vágni, mert a hosszú csönd is nagyon beszédes lehet; (…) mert nem tudhatod, nem lesz-e fontos hangkulissza egy kulcscsörgés, egy távoli vonatfütty, egy kanyarodó villamos sikítása, a félbehagyott mondatot követő nagy némaságban egy öngyújtókattanás. Csak annyit akartam jelezni, a rádiózás varázslatos játék volt, a Magyar Rádió pedig felnőtt életünk csaknem teljesen szabad és boldog játszótere.”
Nos, akkor Isten éltessen Rádió, te elmondhatatlan, leírhatatlan hely, te csodálatos, életünk nagyobbik és értelmesebb fele, örök szerelmem, nem második, hanem első otthonom, te felemelő, járni tanító, barátokat hozó, mesterséget adó szellemi labirintus!
Ég veled, te gyalázatos, te szánalmas, te hazug! Én bőgve eltemettelek, másoknak, talán maradék jobbik feleddel még élsz… Mondják, a halottnak is nő még a körme…
Fáj, hogy az épületeket, stúdiókat buldózerekkel semmisítették meg! Erre nincs bocsánat! Nem fogjuk elfelejteni! Látjuk, hogy a diktatúrában mennyit ér a tiltakozás, vagy ha egy önkormányzat azt reméli, hogy él még a jogállam… A pusztulást vezénylők nem olvasnak Pázmány Pétert se, aki így írt: „…a báránybőrrel bélelt farkasok ellen mind nyelvünkkel, mind szeges írásunkkal vitézkedjünk: én is, egyházi hivatalomnak hívségéhez illendő kötelességemet szemem előtt viselvén, noha sem elmémben, sem csekély és fogyatkozott tudományomban nem bizakodom, de az igazságnak győzhetetlen oszlopához és a jó így-nek mozdíthatatlan erősségéhez támaszkodván, az igazság oltalmáért kiszállok: hogy az ellenünk támasztott sok hamis fondorlásokat és káromló nyelveskedéseket, amennyire Isten tudnom adja, megfojtsam, és a régi igazságtúl elszakadott találmányok alkalmatlanságit szem és világ eleibe terjesszem.”
De… De a Rádió bennünk szól tovább, volt és még itt-ott dolgozó rádiósokban él tovább. Az agyakat, szíveket-lelkeket nem tudják megtörni. Keserédes ünnep, de ünnep, a tehetség, a szabadság, az életformává nemesült munka és a jóra való emlékezés ünnepe!
Kedves rádiós barátaim ismerőseim, volt munkatársaim!
Hajtsunk fejet sok-sok elhunyt munkatársunk életműve előtt, emlékezzünk rájuk, mintha fiai vagy lányai lennénk és legyünk büszkék rájuk, mert nélkülük, ugye… Rádiózenekar, gyerekkórus – micsoda felemelő emlékek!
Zenei szerkesztők, a szalagtár, az archívum okos szakemberei, műszaki hang- és hangháttér mesterek, műszaki mérnökök, szerkesztők, riporterek, köztük az oknyomozás mesterei, külföldi és hazai tudósítók, hírek beszerzői és szerkesztői, már réges-régen ötödik sebességbe kapcsolók, akiknél a Gondolat egy irányt mutató Jel, a regionális rádiózás nagyszerű munkatársai, a kultúra legkülönbözőbb területein műsort készítő irodalmár-, rádiószínházas kollégák, napi krónikások, a tudomány, a gazdaság szakemberei, akiknél 168-at dobban a szív, a hangjukkal az életről minden elővarázsoló bemondók, a szervezetet összetartó fáradhatatlan adminisztratív munkatársak: írjatok leveleket a rádió híres fügefájára! Írjátok meg legszeretettebb vagy éppen felháborító emlékeiteket, mert írásaitok a rádiózás történetének fontos részét képezik! Pagoda címmel szívesen kiadnánk ezeket a szubjektív rádiózástörténeti kincseket!
Idemásolom, az ünnepi köszöntő végére, hogy a kultúra óriásai közül néhányan mit írtak a Rádióról:
Babits Mihály:
„Egyetlen társam a rádió: a messzeség hangjai nem idegesítenek úgy, mint a közeliek. A rádió, mint az írógép, amin ezt írom, kész szolgája a kezemnek…. Óh! Most egy drámát fogtam… egy drámát, mely csupán hangokból áll, mint az én életem drámája…” „A hang, a hang, a drága, egyetlen hang. Színe, hajlása, modulációi, a legcsekélyebb árnyalatokig. Semmi földi kincs nem lehet sok érte…”
*
Kosztolányi Dezső:
„Barna mahagónidoboz, bűvös szekrény, ékszertartó, zengő kalit, kincseskamra, néha lomtára, papírkosara, szemetesládája, sőt köpőcsészéje mindenféle hangnak, mely a föld és ég között lármáz. Fogom vele az egész világot. Rádióm azonban még hatalmasabb. Az engem fog, aki szintén egy világ vagyok, fog és nem ereszt.”
*
Szép Ernő:
„Pohár víz áll az asztalon az ember előtt – olvashatjuk a rádióról írott Vallomásában –; magamnak még sohase volt annyi lélekjelenlétem, hogy kortyolni mertem volna abból a vízből. Ellenben a felolvasásom előtt legalább egy óra hosszat nem cigarettázom, s azonfelül még egy-két szem szalmiákcukrot is elszopogatok, hogy a felolvasás alatt véletlenül ne hörrenjen a gégémben a nikotin. Rajta szoktam csípni magam, hogy mielőtt bejelentenek, hiú kézzel elsimítom ezt a gyér hajamat, pedig, ugyebár, senki se fogja látni a fizimiskámat. Ez afféle reflex, amit látunk némely alázatos szegény embernél, aki meghajtja magát, mikor telefonon kíván jó napot valami tekintélyesebb úriembernek.”
*
Nagy László:
„Mikor először ültem le a mikrofón (sokáig ó-val írták és mondták a szót) elé, mély meghatottság fogott el. A legnagyobb csodát éreztem: a megszüntetett távolságokat rokon lelkek között. Az a lehetőség nyűgözött le: íme, minden magyarhoz szólok… Tudtam, nem tartja fülén a hallgatót mindenki, aki magyarul beszél: de az a gondolat, hogy százezrek hallgathatják, amit mondok, megrendített.”
*
Márai Sándor:
„Krákogtam, torkom köszörültem, s aztán – egyedül a rádió párnázott fülkéjében – beszélni kezdtem. Kis piros üveggömb égett előttem az asztalon, jelezte, hogy hangom bekapcsolták a nagy adóba, s most bizonyos hullámhosszon terjeng a világmindenségben, valahol Ausztrália és a pesti Sándor utca között.
Hangom időnként megbicsaklott, elszorult. Riadtan gondoltam olvasás közben: […] Olyan hatalmas vagyok e pillanatban, amilyen nem volt soha ember, Attila sem, Oroszlánszívű Richárd sem. Enyém a világ. Mint mondjak neki? […]
A világgal beszéltem, s nem mondhattam neki semmit arról, amit szívem fájlalt. A végtelennel
*
Németh László:
„Móricz két l-lel mondta a „róla” szót, tájszólással, ahogy szülőhelyén, a Szatmár megyei Csécsén beszéltek a parasztemberek. Érezni lehet, hogy olvas. És úgy olvasott, ahogy a hősei beszéltek: nem sietősen; „ahogy csak ő tudott olvasni, minden szirmát kibontva a mű értelmének.”
(…)
„Hiányoznak a rádió diákfélórái – írta Radnóti 1939-ben Naplójába. – Nemcsak a pénz hiányzik, az is, nagyon; de a tudatuk hiányzik… Nem hagynak tanítani…” Radnóti – tudjuk – képesítése szerint magyar–francia szakos középiskolai tanár volt. Igen ambicionálta a tanítást, de származása miatt nem kapott tanári állást.”
Még egy érdekesség: a költő diákkori szerelme, 1935-től a felesége, Gyarmati Fanni sokáig titkárnőként dolgozott a rádióban.
Wacha Imre 1969-ben tanulmányt jelentetett meg József Attila rádiós szerepléseiről. A költő 1935. augusztus 14-én, egy szerdai nap estéjén másodmagával állt első ízben a mikrofon előtt. A két költőnek, József Attilának és Sárközi Györgynek tervezett és műsorra tűzött felolvasása a Budapest I. adón azonban nem hangozhatott el, mert – mint József Jolán könyve is tudósít bennünket – „éppen ez alatt a negyedóra alatt volt viharszünet a rádióban”.
József Attila soraival köszönöm meg a türelmüket, „ünnepeljünk egészen!”

Kívánok a digitális kor rádiósainak sok sikert, Kossuth, Petőfi és Bartók ismeretét és tiszteletét, értő megvalósítását terveiknek! Kívánok figyelő hallgatókat, hiszen őértük, őnekik szól a sok-sok rádió a világhálón, és végül tiszta hangokat ebben a média-hangzavarban!
„S mégis bízom. Könnyezve intelek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
Bízom, hisz, mint elődeinket,
Karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín –
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain”
Simkó János

  1. december 1
    *
    Kép: Somogyi József Kompozíció c. alkotása A Magyar Rádió központi épületének homlokzatát díszítette. Már nem látható, az épületet lerombolták.