Napok óta rettenetesebbnél borzalmasabb képek sokaságát sugározzák a tévék a klímakatasztrófát előre vetítő időjárási anomáliákról, olyan eseményekről, amelyek egykoron tízévenként sújtották hazánk egy-egy pontját. Mostanra talán nincs is olyan szöglete e hazának, ahol ne csapott volna le a végítéletet idéző vihar, ne öntött volna el mindenekelőtt védtelen falvakat, sőt, védettnek tetsző városokat is a villámárvíz.
Ezer és ezer – ma még nem tudható, hány – honfitársunknak okozott milliós, sokmilliós kárt a kiszámíthatatlan természet. Földönfutóvá váltak családok, öregségükre magukra maradottak. Kétségbeesés és nyomor, jajkiáltás és némaság. És tanácstalanság: megfizetik-e a biztosítók a milliárdokra rúgó károkat? És mi lesz azokkal, akiknek nem volt pénzük a biztosításra – sem? Ki segít, ki gyámolít?
Hallgatnak a hatalmasságok. Fülsiketítő a budai várból áramló némaság, amely aligha a megdöbbenés, sokkal inkább a részvétlenség jele. Meg sem szólal a „környezetvédő” főhorgász (a köztársaság nélküli köztársasági elnök), és hallgat a túlmozgásos miniszterelnök is. A pártok és pártocskák meg magukkal vannak elfoglalva, nincs idejük arra, hogy legalább együttérzésükről biztosítsák a frissen keletkezett nyomor szakadékának szélén billegőket.
Klímakatasztrófa? Igen! Tegyünk ellene? Hirhedtté válik a kijelentés: „Előbb lássuk a pénzt!”
Undorodom, emberek!
