A Magyar Rádió december elsején 100 éves, pontosabban lenne, mert ilyen néven már nem működik intézmény. 2011-ben, az MTVA létrehozásakor a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a Duna TV és az MTI egyetlen szervezetbe olvadt be. A rádió mint intézmény megszűnt. A Magyar Rádió azonban tovább él a legendás hangokban, az archív felvételekben, a generációk emlékezetében, és bárki mondja a mikrofonba: „Jó napot kívánok, kedves hallgatóink…” – valójában a régi hagyományt folytatja. Az alábbi interjút a Magyar Rádió Krónika szerkesztőségének egykori vezetője, Az Este című tv műsor főszerkesztője, Kardos Ernő készítette  Such Györggyel, a Rádió volt elnökével (2006 – 2010).

Mit gondolt, amikor elkezdték lerombolni a Magyar Rádió műemléki épületeit és stúdióit, amelynek négy évig az elnöke volt?

Az épületekhez nem volt érzelmi viszonyom, a bunkerral kiegészült Pollack épületet kifejezetten rondának találtam, a rádió üzemépületét pedig oda nem illőnek, tehát ezek lebontása engem nem érintett meg. Viszont azon elgondolkodtam volna, hogy helyes volt-e a közrádiót kiköltöztetni a Bródy Sándor utcai történelmi épületéből. Ebben nem vagyok biztos.

Szóval bekövetkezett a rádió alapító elnöke, Kozma Miklós jövendölése, hogy aki a rádióval kapcsolatba kerül, az érzelmileg maga is rádiós lesz?

Igen, noha, ismétlem: az épületek egy részét, – ami ugye a palota-negyedben épült – stílustalannak éreztem, és ezeket nem tudom sajnálni. Ilyen értelemben nem maradtam rádiós.

Ön volt az egyik olyan első számú vezető – aki a bal és jobboldal együttes támogatásával – tehát politikai konszenzussal került az elnöki székbe. Még ma is rejtély, hogy ezt mivel érte el.

Nincs titok, Gombár Csaba hasonlóképp kaphatta meg a támogatást, de a részleteket saját esetemben nem tudom. Erről inkább Szadai Karcsit, az egykori Magyar Rádió Közalapítvány Kuratóriumának fideszes tagját kéne megkérdezni, aki megszerezte a szocialisták által delegált Gellért Kis Gábor támogatását. Utóbbi egyetértett abban, hogy kéne találni olyan közös jelöltet, aki képes a rádiót szakmailag a helyes irányba terelni. Az akkori koalíciós pártok „nagyvonalúságának” tudom be, hogy a Szadai javaslatát támogatták.

Hiszen ők voltak kormányon…

Igen, csinálhattak volna hiúsági kérdést is az ügyből, az elutasításra kitalálhattak volna bármilyen ürügyet, De nem így döntöttek, és ebben az említetteken kívül Pető Ivánnak is nagy szerepe volt.

Nem vonható le ebből olyan tanulság, hogy a politikusok képesek egyezséget kötni, ha valami rászorítja őket?

Nem, mert nem szorította rá őket semmi. Végül is az a döntés született, hogy támogatják a kinevezésemet.

Volt ennek politikai ára?

Részemről semmi. Félidőben Gellért Kis Gábornak lejárt a mandátuma, amit a szocik – bosszúból vagy sem – nem hosszabbítottak meg. Emlékszem, hogy később a Parlamentben találkoztam Gyurcsány Ferenccel, s szóvá is tettem neki, hogy Gellért Kis eltávolítása egyáltalán nem volt szinkronban a miniszterelnök akkor meghirdetett reformtörekvéseivel. Amit Gellért Kis komolyan vett, és a maga módján követett, de aztán „hálából” kidobták az ablakon.

Beszéljünk egy kicsit a terveiről, milyen átalakítást tervezett a Magyar Rádióban, amit 2006-ban – a politikai földindulás közben – a Fidesz és az MSZP egyaránt támogatni tudott? Gondolom, pályázott írt.

Persze, bele is írtam a pályázatomba is, hogy a Magyar Rádiót a legnagyobb magyar tartalomipari vállalkozásnak tartottom, ami – mint utóbb megtudtam – a rádiósok egy részében kiverte a biztosítékot.

Lehet, hogy elég lett volna rádiónak, vagy műsorkészítésnek hívni?

A megnevezést nem sértőnek szántam, hisz az intézmény akkor már jó ideje gazdasági társaságként működött. Első körben, amikor felvetették nekem ezt a pozíciót, köszönettel, de határozottan visszautasítottam, később amikor kicsit jobban belegondoltam, akkor jöttem rá arra, hogy ebben az időben a Magyar Rádió tényleg a legnagyobb magyar nyelvű tartalomipari vállalkozás volt, és ekkortól már kihívásnak találtam, hogy belevágjak

Mi volt a terv?

Nagyjából az, amit végül megvalósítottam. Az teljesen világos volt, hogy a vegyes programozású rádió ideje lejárt, a Kossuth néhány zenei műsora – pl. magyar nóta, opera – egyszerűen kilógott a sorból, a Petőfi kvázi fiatalos hangvételűnek szánt adó volt, amit részben tinédzser-múmiák készítettek, elég sok beszélő műsorral, miközben néha ismételték a Kossuth némely műsorait is. És a Bartók sem volt tiszta profilú klasszikus zenei adó. Én pedig azt gondoltam – akkoriban sokszor nyilatkoztam is – hogy a kortárs könnyűzenének szentelnünk kell egy adót, ami értelemszerűen a fiataloknak szánt Petőfi, a Kossuth maradt beszélgető és hír rádió, a Bartók pedig klasszikus zenei adó. Az utóbbi helyességéről nem voltam feltétlen meggyőződve, mert bizonytalan voltam abban, hogy egy szűk értelmiségi réteg kulturális preferenciáit közpénzből kell-e kielégíteni, de végül tiszteletben tartottam ezt a hagyományt.

Hozzá kell tennem, hogy az a szöveg, amely a közmédia különböző rendű-rangú szereplői között a finanszírozásról terjedt, engem hidegen hagyott, mert azt gondoltam, hogy az előirányzat – ami akkor be volt égetve a rendszerbe – bőven elegendő kell, hogy legyen a közrádió működtetéséhez. Aztán kiderült, hogy tényleg elég.

Ha jól tudom, született egy sokat vitatott szerződés is, hogy ha az anyagi kereteket betartja, illetve megtakarításokra is képes, az az ön számára anyagi előnyökkel jár. Nagy volt a tét?

Az akkori pályázati kiírás egyik pontja az volt, hogy a pályázó jelölje meg a fizetési igényét. Én ide azt írtam be, hogy progresszív jövedelemérdekeltséget szeretnék. Csökkenjen a fizetésem, ha veszteséges a cég és jelentősen növekedjen, ha nyereséges.

No de a rádió hallgatottságának, a műsorok minőségének ehhez nincs is köze. Arra kért felhatalmazást, hogy kirúgjon embereket?

Ismétlem, a pályázatnak volt egy olyan pontja, hogy jelölje meg a fizetési igényét. Én beírtam, amiről beszéltem. A kuratóriumi elnökség tagjai, tehát a bírálók mondhatták volna, hogy ezt nem fogadják el. De ezt nem tették. Teljesen irreálisnak tűnt mindenki számára, hogy valaki az akkori állami támogatásból képes nyereségesen működtetni a rádiót.

Utólag viszont nem fair azt mondani, hogy te ugyan teljesítetted a vállalásodat, de mi nem fogjuk a mienkét, mert nem akarunk olyan magas sikerdíjat fizetni, Egyébként az sem korrekt, hogy más média elnökök az enyémnél jóval magasabb alapfizetéssel folyamatosan termelték az irdatlan veszteségeket, pl. a Duna TV-ben. Érdekes módon, az engem bírálóknak ezzel kapcsolatban semmi mondanivalójuk nem volt.

Azt hozzá kell tenni, hogy itt komoly összegről, százmilliós sikerdíjról beszélünk, tehát hétköznapi léptékkel mérve nagyon nagy volt a tét.

Ez ügyben két bírósági eljárás is indult. Az egyiket a Rádió indította ellenem azzal az indokkal, hogy a korábban megkötött szerződés jóerkölcsbe ütközik.

Gondolom azért, mert a sikerdíj azon múlt, hogy ön hány embert rúg ki?

Miután a szerződést a felek, közös akarattal kötötték meg, ezért a Kúria is megerősítette, hogy nem ütközött a jóerkölcsbe. Ezen ítélet után indulhatott volna az általam indított második per azért, hogy a szerződés szerinti összeget kifizessék. Az első elvesztése után azonban a Rádió már elfogadta a peren kívüli egyezségre vonatkozó ajánlatomat, amelyben elengedtem a követelés felét  

A politikával való kapcsolatáról annyit, hogy a rendszerváltás idején párhuzamosan tagja a liberális SZDSZ-nek és az ugyancsak liberális Fidesznek. Időnként mindkettőnek. Ez a politikai útkeresését mutatta, vagy habitusát, hiszen akkor mindkét párt ellenzékben volt?

Már egyetemista koromban is fogyasztója voltam a szamizdatoknak, ez vitt a demokratikus ellenzék közelébe. A Fideszt pedig generációs okokból választottam, a párt korai megnyilvánulásai egybe estek a véleményemmel.

A két párt között eleinte nem volt érdemi, elvi különbség. Miután azonban a szabad választásokon egymással szemben, versenyben indultak a pártok, úgy döntöttem – 89 végén, vagy ’90 elején – hogy miután a Fideszben aktív szereplő voltam, ezért kilépek az SZDSZ-ből.

A rendszerváltás után, 90-től a Fideszhez akkor közelálló Magyar Narancs publicisztikai rovatát is vezette, ehhez képest rádióelnökként szinte azonnal megszüntette a publicisztikát. Ez nem volt a szabad vélemény korlátozása?

Ennek semmi köze nincs a szabad véleménynyilvánításhoz, azt gondolom, hogy a publicisztika hagyományosan írott sajtó műfaja. Semmiképp nem rádiós műfaj, hogy az emberek leírják, majd felolvassák valamiről a véleményüket. Körülnézve a világban és a modern rádiókban sehol nem látni olyat, hogy bizonyos privilegizált értelmiségiek felolvasnák bármiről is a véleményüket. Ezért szüntettem meg a rádiós publicisztikát.

A másik fontos döntése volt, hogy 2006. szeptember 17-én nyilvánosságra hozta a miniszterelnök öszödi beszédét, ami széleskörű társadalmi elégedetlenséget váltott ki, s tegyük hozzá Gyurcsány bukásához vezetett.

Azt szeretném elsőként leszögezni, hogy a vádakkal ellentétben mi nem rövidítettük meg „tendenciózusan” a Gyurcsány beszédet, noha a hírekben természetesen nem hangozhatott el a teljes szöveg; csak a fontosabb megállapítások.

A szöveg nyilvánosságra hozatalához szükség volt az elnök bólintásra? Vagy csupán a szerkesztők tették a dolgukat?

Igen, az enyém volt a végső döntés. Az igazság az, hogy tudtuk: másnál is ott van a hanganyag, emiatt felpörögtek az események. Ha jól emlékszem vasárnap történt, s azt végképp nem lehet mondani, hogy a miniszterelnök ez a beszéde ne lett volna hírértékű. Ezért a Kossuth rádió főszerkesztővel konzultálva leadtuk az anyagot. Hírversenyben ez az egyetlen helyes döntés.

Hívogatták sokan?

Nem. Rádióelnökként két-három alkalommal is találkoztam médiaügyekben Gyurcsány Ferenccel, de soha egyetlen szóval sem tett szemrehányást nekem ebben az ügyben.

Volt valaha ilyen helyzet a rádiózás történetében?

Én nem tudok hasonlóról, tehát hogy hivatalban lévő miniszterelnökről kompromitálló felvételt elsőként megjelentet egy közrádió. Ilyenről nem tudok.

Azt már köztudott, hogy jelentős személycseréket hajtott végre, új főszerkesztőket nevezett ki, ennek lehetősége benne volt a kialkudott szerződésében, vagy a média törvényben? Mi volt a személycserék logikája?

Elsősorban olyan kollégákat kerestem, akikkel képes vagyok együttműködni, s a missziót tekintve is közös hullámhosszon vagyunk. Viszonylag gyorsan megtaláltam Kerényi Gyurit a Kossuth adóra, kis kitérővel Csillag Jánost pedig a Petőfire, a Bartókra pedig a legfiatalabb szerkesztőkkel konzultálva választottam Farkas Zoltánt. Mindegyikőjük munkájával nagyon meg voltam elégedve.

Mivel magyarázható az, hogy lényegében minden elnök elbocsájtásokkal kezdte, mondván: a leépítésekkel tehető gazdaságossá a rádió, és Csúcs László volt a csúcs: 139 embert rúgott ki egy lendülettel. De a végén Jónás István vezérigazgató ideje alatt is sokakat elbocsájtottak 2010-ben. Miközben Hajdú István 2016 után már jelentette, hogy anyagilag talpra állította a rádiót. Van ésszerű határa a rádió létszámának, a leépítésnek?

Azt nem mondom, hogy könnyű kirúgni embereket, senki nem szereti ezt az utat, én sem. A rádióban messze a legnagyobb költségtétel a bér volt, miközben a munkatársak egy jó része hetente készített egy műsort. Volt, aki még ritkábban. Sokaknak a rádió csupán egy munkahelye volt a sok közül. Összességében rengeteg volt a külsős, emlékeim szerint évente kb. 5 ezren kaptak adóigazolást az intézményből.

Mi pedig azt szerettük volna, ha mindenki naponta bejár dolgozni. Sávos programstruktúrát alakítottunk ki, amelynek megfelelően hétközben ugyanabban az idősávban, minden nap ugyanaz a műsor ment, heti műsorok pedig csak a hétvégén voltak. A havi-, netán kétheti műsorokat mind megszüntettük. Miután így átalakítottuk a műsorstruktúrát, kiderült, hogy sok embernek nem tudunk munkát adni. Ezért hirdettük meg az önkéntes távozási programot, amely anyagilag ösztönözte a közös megegyezéses távozást. És csak azt követően jelentettük be a csoportos létszámleépítést, amikor kiderült, hogy még mindig sokan vagyunk.

Gondolom, sokan ettől féltek leginkább, és ezért mentek el jószántunkból. Mindegy volt, hogy Pulitzer díjas az illető, nyelveket beszél, vagy múltja volt a rádióban. De honnan volt az elbocsájtásokra pénz?

Emlékeim szerint az elbocsátások egyszeri többletkiadását a Pénzügyminisztérium megfinanszírozta, és a sok havi felmondási pénzek kifizetése után már minden hónapban jelentős maradvány keletkezett, és onnantól tudtunk normális pénzeket adni. Korábban ugyanis a többségnek nem volt magas a fizetése.

Volt még néhány formabontó döntése, amiről nem vitatkozni szeretnék, mint egykori rádiós dolgozó. Inkább csak megérteni a motivációt. 2007 májusában megszüntette a 48 éve létező Szabó családot, mert állítólag kevesen hallgatták. Miért nem kegyelmezett meg a Szabó családnak?

Az a műsor sem volt naponta, egyre kevesebben hallgatták. A műsorok, előbb-utóbb elérik a természetes életciklusuk végét. Ezzel is ez történt. Nem lehetett már folytatni.

Pedig volt olyan időszaka is, amikor hetente 8 millió hallgatója volt.

1959-ben vagy 62-ben biztosan, de megszüntetéskor legfeljebb néhány százaléknyi hallgató volt rá kíváncsi.

Nem a műsor színvonalát kellett volna javítani, amikor esett a hallgatottság?

A televíziók megjelenésével a rádiók esti hallgatottsága a világon mindenhol nyílegyenesen elkezd zuhanni a nulla közelébe. Tehát elenyészően hallgatnak rádiót este 6-7 óra után. Talán, ha napi adás, akkor menthető lett volna, de heti műsorként e szappanopera fölött már rég eljárt az idő.

Nem volt túl jóban a rádiós sztárokkal, annak idején elég hosszan tartotta magát a pletyka, hogy az elnöki szobába bebocsátást kérő Szepesi Györgyöt nem fogadta.

Ismerem én is a pletykát, még én is tudnék néhány másikat mesélni, de ezeknek a történeteknek egy bajuk van, nem igazak, ezek hazugságok, Szepesi György soha nem kopogott be hozzám. Szerintem ő a magyar rádiózás ikonikus alakja volt – ne beszéljünk most a politikai szerepéről –, de az én időmben már 85 éves körül lehetett. Minden ember – még a legkiválóbb sportriporter életében is – elkövetkezik az a kor, amikor megváltozik a jellegzetes orgánuma. Szepesi György akkoriban rendszeres vendég volt valamelyik sportműsorban, de már annyira kásásan beszélt, hogy inkább ártott, mint használt saját legendájának. Ezért én csupán felvetettem, hogy talán nem kéne erőltetni a meghívását, de a verdiktet nem én mondtam ki.

Volt egyébként egy másik probléma is, nevezetesen, hogy a valaha volt rádiósok megőrizték az igazolványukat, és azzal bejöhettek az épületbe. Házon belül oda mehetett mindenki, ahová akart. Ennek olyan vadhajtásai is voltak például, hogy némely volt munkatársnak, jóllehet már nyugdíjasként volt „saját” szobája, amihez csak neki volt kulcsa, oda bejárt, telefonálgatott, internetezgetett. Ezt a világon sehol sem tehették volna meg, s vezetőként magam is úgy gondoltam, hogy ez nem vállalható egy munkahelyen. Emiatt sem voltam túl népszerű.

A humor nagyágyúját Farkasházy Tivadart kirúgta, s anno azt nyilatkozta, hogy ritkán jár dolgozni, de tudjuk jól, hogy egy humorista nem úgy dolgozik, hogy bejár reszelni a műhelybe. Bárhol van munkában van. Nem volt vele igazságtalan?

Farkasházy nevének említése nekem eszembe juttatja a szintén volt rádiós Lantos Gabriella leleményeként ismert „orvosbáró” kifejezést. Nos, Farkasházy egy „rádióbáró” volt, aki rendre saját szobrát fényesítette. Miközben már egyáltalán nem volt vicces.

Előtte persze iskolát teremtett, a rádiókabaré legendás színvonalú volt az ő idejében, a később helyére kerülő Fábry nyomába sem ért, legalábbis sokan így látják.

Fábry sose volt a rádió dolgozója, Sinkó Péter került Farkasházy helyére.

Ez tehát inkább az egók harca volt?

Egyáltalán nem. Én úgy láttam, hogy méltánytalan sok kiváló rádióssal szemben az, ha az általunk levezényelt átalakítás során Farkasházy megmaradt volna a pozíciójában. Távozása után megújítottuk a rádiókabarét, ugyanis nem havonta, hanem hetente ment adásba műsor a hétvégeken. Mi hoztuk be a teljes standupos generációt, akik azóta a Duma Színház ikonikus alakjai lettek. Litkai Gergelynek, Kőhalmi Zoltánnak és Kovács András Péternek is én adtam át a Karinthy gyűrűt. Vele ez nem ment volna.

Persze, mindez azzal járt, hogy Farkasházy lapjában, a Hócipőben évekig belém törölte a cipőjét. De ahogy olvasom, mostanában nehéz életszakaszban van. Távol áll tőlem, hogy bántsam, semmi rosszat nem kívánok neki.  

Ön ugye azt mondja, hogy igyekezett kiegyensúlyozni a műsorokat, ehhez képest a nagy hallgatottságú, liberális 168 óra utódja, a 16 óra tejesen eltűnt a műsorstruktúrából, a versenytársa, az inkább konzervatív Vasárnapi újságnak a mai napig rendszeres vendégei a Fidesz kormány tagjai. Ez véletlen?

A 16 óra akkorra már elvesztette a korábbi súlyát. A műsor akkori szerkesztője, Szikra Zsuzsa, túl azon, hogy a megújult MR1-Kossuth Rádió főszerkesztő-helyettese lett, kapott egy napi sávot a Déli Krónika után, ahol kamatoztathatta a közéleti műsorkészítésben felhalmozott tapasztalatait. A Vasárnapi Újság pedig annyiban alapjaiban megváltozott, hogy a korábbi szinte kizárólagos jobboldali narratíva mellett rendszeresen megjelentek az ellenvélemények is.

Visszatérve Hajdú Istvánra, aki második elnöki ciklusa után azzal távozott, hogy anyagilag stabilizálta, gazdaságossá tette a rádiót. Ehhez képest az összes utána következő elnök – részben ön is – azzal kampányolt, hogy azért kell létszámot csökkenteni, hogy gazdaságosan működjön az intézmény. Van ésszerű kerete a rádió létszámának?

Nekem nincsenek olyan emlékeim, hogy előttünk bárki is stabilizálta volna a Rádiót pénzügyileg. Az én időmben az „optimális” létszám az összes adóval, a vidéki stúdiókkal, a nemzetiségi adásokkal és a művészeti együttesekkel együtt valamivel ezer fő alatt volt. A mai rádióra vonatkozóan természetesen már semmit sem tudok mondani. 2008-ban az önkéntes távozás, és a csoportos létszámleépítés után egy évzáró ünnepségen azt a célt tudtam megfogalmazni, hogy a jövőben ne legyen olyan nemzetközi esemény a világban, ahonnan mi nem tudunk élőben tudósítani. Akkor ugyanis már annyi pénzünk volt, hogy bármikor, bárkit, bárhová ki tudtunk volna küldeni.

Közben persze már leépült a Magyar Rádió tudósítói hálózata.

Mire mi odakerültünk, már alig volt státuszban külföldi tudósító, összesen talán hárman vagy négyen.

Hát ha kirúgták őket…? Korábban a rádiónak volt tudósítója Moszkvában, Varsóban, Párizsban, New Yorkban, de még Prágában is.

Tudósítókat mi nem rúgtunk ki, és nem is váltottunk le. Annyi történt, hogy felajánlottuk, hogy külsősként folytassák a munkájukat, amit egy ember kivételével mindenki bevállalt. Az ő helyére találtunk mást, tehát minden korábbi helyen volt tudósítónk. Egyébként én nem is a tudósítói helyekről beszéltem, hanem arról, ha valahol van egy sorsdöntő választás, vagy egy természeti katasztrófa, akkor tudunk-e oda azonnal embert küldeni. De ilyen képzettségű, és főleg elszántságú újságírónk alig volt. Jobban szeretett volna mindenki konzerv anyagokat csinálni. Azonnal mozdítható riportereket – akik, mint Christiane Amanpour, oda utaznak, ahol az események történnek, ki kellett volna nevelni.

Visszatérve a rádió ledózerolására: Hajdú is megpendítette, hogy szükség lenne egy modern rádióra, egy új, modern épületre. Ön nem kacérkodott az ötlettel?

Csak a gondolatig jutottunk el, vádoltak is bennünket ingatlanpanamákkal, Gellért Kis közvetített egyszer holland érdeklődőket, akik a szoci pénztárnok emberével érkeztek. Némi gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy inkább maradunk és a meglévő épületeket igyekszünk modernizálni.

Ismét felvetődik tehát a kérdés, hogy mi a véleménye arról, hogy a Fidesz ledózerolta a Magyar Rádió legendás stúdióit, és műemléki épületeit?

Én nem tudom, hogy mi a bontás mögötti koncepció. Talán fontos lett volna a Magyar Rádió eredeti helyszínét megőrizni. Azért „talán”, mert nem ismerek minden körülményt. Nem tudom, például, hogy lehetséges lett volna-e a mai kor színvonalának megfelelő műszaki körülmények megteremtése. Valószínűleg egyébként inkább igen.

Rég nem jártam arra, nem láttam, hogy mit romboltak le és mit nem. A campus látványtervei nem tettek rám rossz benyomást. Az pedig egyértelműen politikai döntés, hogy a Pázmány egyetem, illetve a katolikus egyház kapja meg az épületegyüttest. Ezt én nem kívánom kommentálni.

Voltak olyan hangok, amelyek szerint önt marasztalták, de azért távozott, mert nem értett egyet a bontással. Igaz, ez?

Ez nem igaz, az épületek bontását akkor senki nem vetette fel. Amúgy a szocik valóban marasztaltak, de bennem fel sem merült a hosszabbítás. A választások után világos volt, hogy más idők jönnek. A koalíciós pártoknak megvolt a kétharmada, amivel mindent el tudtak dönteni, tehát legfeljebb az új médiatörvény életbelépéséig maradhattam volna bozótharcosként, aminek semmi értelmét nem láttam.

Az új médiatörvény aztán összevonta a távirati irodát, a televíziót és a rádiót, ezzel megszüntetve mindhárom intézmény önállóságát. Ezt logikus lépésnek tartotta?

Nemzetközi példa mindenre van, és mindennek az ellenkezőjére is. Önmagában annak nincs önértéke, hogy a három cég egyben van, pl. a BBC is egyben működteti ezeket az intézményeket. Nem a szervezeti forma a lényeg, hanem az, hogy a műsorokban mi látható és hallható.

Igen, ez fontos. Tapasztalni azt lehet, hogy a Magyar Távirati Iroda – megtagadva közszolgálati kötelességét – válogat a hírekben, a rádió Krónikái nem közölnek ellenzékről szóló híreket, vagy ha igen, akkor csak gyalázzák őket. A közszolgálati TV pedig nem kér az ellenzéki szereplőiből, vagy csak nagyon ritkán. Ezt elfogadhatónak tartja?

Ezek nem az én döntéseim. Amit én helyesnek tartottam, azt hivatali időmben megvalósítottam. Maradni pedig azért sem maradtam, mert világos volt, hogy nem rám van szükség.