Én még ismertem a Film, Színház, Muzsika szerkesztőségében a legendás Márer Klárit, Magyarország örökös gépíróbajnokát. Valóban csodálatra méltó technikával verte a nagy, mechanikus írógépet, de akár a saját halálos ítéletét is leírta volna, olyannyira nem jutott el hozzá, hogy mi is a szöveg értelme, csak másolta a kéziratokat, viszont akár beszélgetni is tudott munka közben.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert ez a francia film az 1950-es évek végén játszódik, amikor nemzeti és nemzetközi gépíró-bajnokságokat rendeztek az egyik leginkább nőkre jellemző szakma, a gyors- és gépírók legjobbjainak.
A Popilaire kisasszony főhőse, Rose Pamphyle (Déborah François) megunja a munkát özvegy édesapja (Fréderic Pierrot) falusi vegyesboltjában és azt, hogy apja a helyi autószerelő fiához akarja feleségül adni, ezért „modern nőként” Normandiából Párizsba költözik szerencsét próbálni, mint titkárnő. Még jó, hogy a családi bolt írógépén még otthon megtanult két ujjal írni, így Louis Échard (Romain Duris) biztosítási irodájában sikerül munkát kapnia. Rose nem alkalmas ugyan titkárnőnek, de sajátos gépírói tehetsége feltűnik a főnökének, aki elhatározza, hogy gépíróbajnokot nevel a tehetséges lányból. Mint edzője, mindenféle eszközökkel elkezdi trenírozni, amelybe az erőnléti futás épp úgy beletartozik, mint a tíz ujjal és vakon gépelés technikájának elsajátítása. Rose szépen halad, megnyeri a helyi versenyt, készül az országos bajnokságra, eközben beleszeret a főnökébe, és az sem marad közömbös iránta.
Csakhogy Louis elég határozatlan ember, ha a magánéletéről van szó. Régi szerelmét, Marie-t (Bérénice Bejo) is inkább hagyta férjhez menni a barátjához, Bobhoz (Shaun Benson), de nem merte feleségül kérni a háborúba vonulása előtt, és most Rose-nak sem mer egyértelműen udvarolni. Amikor Rose megnyeri az országos gépíró-bajnokságot, hagyja, hogy a lány a korszerű írógépeket gyártó Japy cég Populaire típusának a reklámarca legyen, és a gyártóval induljon Amerikába, a világversenyre. Pedig Marie, hogy segítse az ügyüket, kéretlenül már mint Louis menyasszonyát mutatja be a fiú rokonainak egy karácsonyi családi összejövetelen.
Aztán elérkezik a gépíró-világbajnokság napja is, ahol Rose döntőt vív a világbajnokkal. Az időközben Amerikába utazó Louis jelenléte lelket önt a francia versenyzőnőbe, aki előveszi régi gépét, ezzel megszakítja a kapcsolatot új szponzoraival, megnyeri a versenyt, amit már apja is megengesztelt örömmel hallgat a rádión keresztül, majd az ünneplések közepette a felbátorodott Louis karjaiban tetőzik boldogsága, aki ezenközben már kiötlötte a későbbi elektromos írógépekben alkalmazott, a betűkarokat felváltó gömbfejes megoldást is.
Amint a történetből is kitetszik, meglehetősen giccsgyanús a sztori, amiben nincs olyan momentum, amit ne lehetne előre sejteni. Szomaházy István egykori „Mesék az írógépről” című könyvét Korda Sándor már 1916-ban megfilmesítette, hogy aztán a későbbi filmgyártás tucat számra gyártsa le a szegény gépírólány és a főnöke happy enddel végződő giccses történeteit.
A méltán Oscar-díjas „A némafilmes” világsikere után úgy tűnik föl, másnak is kedve támadt retró hangulatot varázsolni a vászonra. A Populaire kisasszony minden kockája, díszlete, kosztümje, autója és egyéb kelléke hamisítatlanul hozza az 1950–60-as évek hangulatát, e tekintetben hibátlan. A zenéje is remek, korabeli hangulatú. Újszerű, hogy itt elviszi a nézőket a gépíróversenyek nem igazán ismert világába is, ami azért nem hiszem, hogy bárhol is ekkora popularitást kapott volna, mint itt. De ezeken túl nem igazán dicsérhető. Gondolom, a retró már csak azért is kellett, mert aligha rendeznek gépíróversenyeket számítógépes korunkban… Persze, ki tudja?
Van ugyan némi humora a filmnek, de nincs benne az a fajta irónia, amivel fel lehetett volna turbózni a történetet. Legfeljebb az egymással versengő nők gyilkos tekintete szórakoztató a néhány szövegpoénon túl. Megy tehát minden a maga kisszerű medrében az elkerülhetetlen boldog vég felé.
Ami a színészi játékot illeti, abban sem éreztem azt, hogy itt valami nagy alakításokat látnék.
Romain Duris (Már megint lakótársat keresünk, Tajtékos napok) a „karizmatikus és jóképű főnök” szerepében olyan, mit egy Schwarzenegger tekintetű kis nyüzge senki, és Déborah François (Hátralévő életed első napja) is messze van attól, hogy elragadó jelenség legyen, inkább csak valamiféle bájos falusi félszegség jön át rajta. Az egyetlent, akiben itt valódi élet van, számomra csak Bérénice Bejo (Lovagregény, A némafilmes) játéka.
Ettől függetlenül a mindenben a romantikát kedvelő női közönség számára bizonyára kellemes szórakozás lesz a film 111 perce, amit én sajnos, némi unalommal néztem végig. De hát mit tegyek, én férfi vagyok és koromnál fogva már nagyon sok gépíró-kisasszony filmet láttam. Úgy, hogy számomra ez a film a „megnézhető, de elfelejtendő” kategóriába sorolódott, függetlenül attól, hogy a franciák – egészséges önbizalommal – egy sor díjra is nevezték, ám hiába.
