„Az Összefüggő terek kiállítás kiindulópontját az Ernst Múzeum Nagymező utcai elhelyezkedése és sajátosan strukturált tere képezik. Hogyan érzékeljük az építészeti tereket? Milyen asszociációkat ébreszt bennünk egy kiállítási tér, amikor azt nem műtárgyak tárházaként, hanem önmagában szemléljük? Felfoghatunk-e egy térbeli sétát a moziból ismerős utazási élményként? Hogyan kapcsolódik egymáshoz film és építészet, hogyan képezhető le
az építészeti tér tapasztalata a képzőművészeten keresztül?” – írja a meghívó.
Fenntartva azt a jogomat, hogy rosszul ítélek meg valamit, de azt is, hogy én így élem meg, sajnos, nem vagyok hozzá elég ifjú és lila, hogy bevegyem a megideologizált semmit, amit ez a kiállítás sugallani próbál. Az Összefüggő terek című kiállítás kiemelt és egyben leglátványosabb műve ugyanis a Téreltérítés Munkacsoport kültéri alkotása (Ernstmászás – High on Art), egy a Nagymező utcába kihelyezett szerény, mászófalnak nevezett építmény, amelynek megmászásával a látogatók vagy az arra járók ingyen juthatnak be az Ernst Múzeum első emeleti helységein keresztül a kiállításba. De minek? Zárva van a kapu? Nem.
„Ez a figyelemfelkeltő mű nemcsak a kiállítás közönsége, hanem az utca embere számára is izgalmas kihívás, és egyben kiválóan reprezentálja a kortárs művészet egyik alapvető kérdését, a kulturális terekbe való behatolás nehézségét. Ennek a köztér és intézményi tér határterületére épített eszköznek a feladata éppen hogy nem a
könnyű, motiválatlan bejutás megkönnyítése, elősegítése, hanem ellenkezőleg, annak megnehezítése, egy kihívásszerű, motivált bejutásra való ösztönzés.”
Magyarán: a műfal-mászás sziklamászást imitáló élménye kell, kellene ahhoz, hogy odakinn és odabenn élményhez
jussunk. Ezt nem tudom, de mivel nem másztam műsziklát, el is maradt odabenn a beígért élmény. Ahogy ismerni
vélem a kiállítás látogató réteget, nem sokan lesznek, akik vállalkoznak majd a köteles, védősisakos terézvárosi
ingyen cirkuszra, inkább a jól bevált kaput választják, akik pedig jó balhénak érzik ezt a megközelítést, kíváncsi
vagyok, amikor szétnéznek a „csúcson”, mit mondanak majd arra, amit ott nekik kínálnak.
A kiállítás létrehozóinak szándéka szerint a téma ezúttal maga az Ernst Múzeum teremegyüttese volna, a máskor
kiállításoknak helyet adó, összefüggő tér, mint látvány. A valóban csupasz termek láttán olyan művészi viccnek
érezném az élményt, mint mikor – a legenda szerint, én ugyanis nem voltam jelen – New Yorkban a közönség beült
„A Broadway hangjai” című John Cage mű premierjére, mire a mester kinyittatta az ablakokat, ahonnan behallatszott
az utcazaj. „Íme, hölgyeim és uraim, a Broadway hangjai!”
Csakhogy itt egy fölöslegesen életveszélyessé tett bejárati folyosó falán szépen lefotózott üres belső tereket
nézhetünk, majd valami film pereg enteriőrökről, meg öncélú video installáció performansz egy havas-latyakos
területen vacakoló fiatalemberről, és hasonlók, míg az utolsó teremben látunk egy emelkedő padlósíkot. Íme a
„művészi” élmény, amiért se falat, se lépcsőt megmászni nem érdemes, se ingyen, se pénzért.
Ha a dühöngés élmény, akkor élményhez jutottam. De amit egy kiállítástól várok, hogy megszólítson a szépséggel, a
tehetséggel, a gondolati üzeneteivel, hogy jó értelemben katartikus emléket ültessen belém, abból semmi sem jutott el hozzám ezúttal.
Mondják, hogy a művészet manapság eléggé eltávolodott a közönségétől. Meglehet. De én nem tudok művészetnek
nevezni valamit, amit csak lila blöffként élek át. Mint az Összefüggő terek kiállítást az Ernst Múzeumban.