Kustos Júlia Tehetetlen bálványok című legújabb verseskötetét azóta szerettem volna elolvasni, hogy egyszer futás közben véletlenül elindult a fülemben egy podcast, amelyben erről a könyvről beszélgettek. És azóta akarok írni róla, hogy elolvastam (mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a poszthoz készült fényképet két hónapja elkészítettem). De szokás szerint elsodort az élet. A héten viszont Strasbourgban járva, egyszer csak szembejött velem a borítón látható kép – és abban a pillanatban eszembe jutott, hogy nekem ezzel a könyvvel még dolgom van.

Kustos Júlia kötete végtelenül bátor, pimasz, és a végletekig önazonos. Archaikus formákhoz nyúl, sokszor szigorú verskeretek között marad, mégis olyan tartalommal tölti meg őket, amely egyszerre mélységesen komoly de nem veszi túl komolyan magát. A kötet eklektikussága szerintem kifejezetten jól áll neki. A klasszikus formák mellett bőven elfér benne a szabadvers is – mintha Kustos tudatosan játszana azzal, hogy hol engedi el a kontrollt, és hol tartja kézben a rendet.

A címválasztást is nagyon szeretem. A Tehetetlen bálványok pontosan azt az ellentmondást hordozza, amit a versek is: egyszerre szakrális és profán, komoly és játékos, emelkedett és földközeli. A borító pedig elképesztően erős – vizuálisan és hangulatában is tökéletesen rezonál a könyv világára.

A kötet témaválasztásai sokrétűek, mégis egységes hangon szólnak. A költő verseiben a női test nem csupán biológiai vagy esztétikai téma, hanem az önazonosság, a határok és a vágy terepe. A test egyszerre az élmény hordozója és az emlékezet felülete – olyan tér, ahol a fájdalom, a szégyen és a gyógyulás nyomai egyaránt jelen vannak. Mégis, a kötet sosem válik tolakodóan személyessé vagy öncélúvá: a lírai én traumafeldolgozása inkább a közös emberi tapasztalat felől válik érthetővé. A női lét kérdései mellett ugyanis helyet kapnak benne azok az univerzális dilemmák is, amelyek mindannyiunkat érintenek – az elmúlás, a hit, a szeretet és a szabadság határainak keresése.

A korszakok és stílusok keverése nemcsak formai, hanem nyelvi szinten is jelen van. Kustos váltakozva használ arhaizáló fordulatokat és kifejezetten modern, mai dinamikájú megfogalmazásokat. Ez a kettősség adja a kötet egyik legizgalmasabb ritmusát: hol szinte liturgikus, hol játékosan hétköznapi hangon szólal meg, mégis mindvégig önazonos marad. Ettől a váltakozástól a versek nem laposodnak el, sőt, a kötet végig friss marad – soha nem válik mesterkélté vagy manírossá.

Számomra ennek a kötetnek az egyik legfontosabb tanulsága az, hogy sajnálatosan kevés lírát olvasok mostanában a prózához képest – pedig egészen másfajta olvasási élményt ad. A versek olvasása valahogy közelebb visz önmagunkhoz is: máshogy igényli a figyelmet, és máshogy az elmélyülést. Kustos Júlia kötete ezt a fajta figyelmet gyönyörűen megtartja. Sokszor érzem a kortárs lírában, hogy bár értem, amit olvasok, a túlzott absztrakció miatt mégsem tud igazán lekötni. Ez a kötet viszont kézzelfoghatóbb: mer absztrahálni, de sosem veszti el a kapcsolatot az emberivel. Befogadható, mégis mély; érzékeny, mégis határozott. Olyan könyv, ami elemi dolgokról beszél – néhol kiabálva, néhol halkan, de mindenhol pontosan.

„A CSÖND ÁRA
A hűtő penészsávokkal futtat be valaha friss gyümölcsöket.
Az asztalon egy liliomcsokor rothadni kezd, majd kővé válik.
Érzelmeimen nem fog se fagy, se forróság, mióta
hiúságommal
együtt érintetlenek, és naptáram nem hajtottam egy éve át.
Ha nem is szabadott volna így alakulnia, így alakult.
De nem haragszom senkire ~már~”