Csütörtök kora délután jelentette be a Svéd Királyi Tudományos Akadémia, hogy 2025-ben Krasznahorkai László nyerte az irodalmi Nobel-díjat. Az indokolás szerint a magyar író meggyőző és látnoki életművéért kapta az elismerést, amely apokaliptikus félelmek közepette is megerősíti a művészetek erejét. Gratulálunk!

Krasznahorkai László 1954-ben Gyulán született. Első írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, Tebenned hittem címmel. 1977–1982 között a Gondolat Könyvkiadónál dokumentátor, 1982-től szabadfoglalkozású író. Több alkotását, így például a Sátántangót is megfilmesítette rendező barátja, Tarr Béla.

Először 1987-ben hagyhatta el a kádári Magyarországot, Nyugat-Berlinben töltött egy évet a DAAD vendégeként. A keleti blokk összeomlása óta állandóan változtatja lakóhelyeit. Gyakran tér vissza Németországba és Magyarországra, de hosszabb-rövidebb időket töltött és tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban.

Műveit elismeréssel fogadták a kritikusok az Egyesült Államoktól Japánig. Susan Sontag „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkait, W. G. Sebald pedig így írt róla: „Krasznahorkai víziójának univerzalitása a Holt lelkeket író Gogoléval rokon, s a kortárs irodalommal kapcsolatos minden kétségünket eloszlatja”. 1993-ban elnyerte Németországban az év legjobb könyvének járó díjat, a Bestenliste-Preist Az ellenállás melankóliája című regényéért.

1996-ban a Wissenschaftskolleg zu Berlin vendége volt. A Háború és háború c. regényének írása közben több éven át keresztül-kasul utazta Európát. A mű megírásában legnagyobb segítségére Allen Ginsberg volt, akinek New York-i lakásában hosszabb ideig lakott, s akinek baráti tanácsai sokban segítették a könyv létrejöttét.

1990-ben töltött először hosszabb időt Kelet-Ázsiában, mongóliai és kínai élményeiről Az urgai fogoly és a Rombolás és bánat az Ég alatt című regényében számolt be. Attól kezdve többször visszatért Kínába. 1996-ban, 2000-ben és 2005-ben 6-6 hónapot töltött Japánban, Kiotóban.

1985 óta filmrendező barátja, Tarr Béla szinte kizárólag az ő könyveiből, illetve forgatókönyveiből készítette filmjeit, köztük a világhírű Sátántangót és a Werckmeister harmóniákat. Krasznahorkai Tarrnak utolsó filmjéig, a 2011-es A torinói ló-ig együtt dolgozott vele, és minden fontos döntésében segítette a rendezőt.

Számos díj kitüntetettje, köztük tulajdonosa a legrangosabb magyar állami díjnak, a Kossuth-díjnak is. Tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának. 2008-ban vendégprofesszor volt a berlini Freien Universitäten. 2010 júniusában Berlinben megkapta a néhány évvel azelőtt alapított Brücke Berlin-díjat. Németül is megjelent Seiobo járt odalent című elbeszéléséért kapta a 20 ezer euróval járó kitüntetést, amely fordítójának, a drezdai Heike Flemmingnek is szól. 2014-ben megkapta az America Award irodalmi életműdíját, 2015-ben pedig az amerikai Nobelnek nevezett Man Booker- díjat.

Krasznahorkai szerint a könyvesboltokban kirakott irodalom végtelenül unalmas és szenzációvadász. És nem a bestseller polcra gondol, amelyet formailag elképesztően konzervatívnak tart. A történetmesélés úgynevezett visszavétele, amely szerinte nem magyar jelenség, igazából a XXI. században történt meg. „A forma- és nyelvhasználat kérdései, a nyelv teremtő erejének, gondolkodást megjelenítő erejének problematikája teljes mértékben eltűnt, és maradt egy XIX. századi történet mesélés, hétköznapi nyelven. Már nem gond a narrátor szerepe, nem probléma a belső monológ, hogy honnan tudja az író, hogy XY mire gondolt.  Azok közé tartozom, akik nem felejtették el a XX. századot, az irodalomban sem. De a kortárs írók jelentős része ezzel nem foglalkozik, mert üzletileg sem éri meg.”