Van úgy, hogy a történelem nem dörömböl az ajtón, hanem halkan kopogtat. Ezen a héten kétszer is ez történt: Japánban megválasztották Sanae Takaichit a Liberális Demokrata Párt elnökének, és így az ország első női miniszterelnöke lehet, míg az Anglikán Egyház élére fennálása óta először egy nő került: Sarah Mullally, a volt londoni püspök, az NHS egykori ápolónője lett a canterburyi érsek. Két intézmény, két kontinens, két kultúra – és ugyanaz a repedés az üvegplafonon.

Japán: a hagyomány birodalmában reped a beton

Japán politikai világa eddig „az öregfiúk klubjaként” működött. A Liberális Demokrata Párt évtizedeken át úgy működött, mint a klasszikus klubház, ahol a döntések szivarfüstös szobákban születnek, és a nők többnyire csak a teát töltötték. Most viszont Sanae Takaichi ülhet a miniszterelnöki székbe – ami önmagában történelmi pillanat.

De hogy mennyire lesz forradalmi, az még kérdés. Takaichi konzervatív, a japán Thatcher-nek is nevezik, vagyis nem éppen feminista ikon: korábban ellenezte, hogy a házas nők megtarthassák a lánynevüket, és nem támogatja a női császárságot sem. Mégis, a puszta tény, hogy egy nő vezeti Japánt, megrengetheti a patriarchális rend alapjait – még ha nem is földrengésszerűen, hanem a szokásos japán módon: csendben, méltósággal, kimonóban.

Anglia: az oltár mögött is megtört a hagyomány

Sarah Mullally kinevezése a canterburyi érseki székre az anglikán világban olyan, mint amikor egy több évszázados katedrálisban hirtelen kinyílik egy eddig zárt ablak. A fény beárad, a huzat kicsit megborzolja a köpenyeket, és az öreg püspökök halkan köhécselnek, de senki nem meri becsukni újra az ablakot.

Mullally karrierje önmagában egy társadalmi parabola: ápolónőből lett püspök, majd érsek – egy olyan egyházban, ahol 30 éve még tiltották a női pappá szentelést. Az ő kinevezése nemcsak a nemek közti egyenlőségről szól, hanem a szemléletváltásról is: az empátia, a közösség és a gondoskodás kerül előtérbe a tekintély és a hierarchia helyett.

A szimbólum nem minden – de nélkülük nincs változás

Mindkét nő más úton érkezett, és valószínűleg más célt is lát maga előtt. Takaichi nem feminista forradalmár, Mullally nem harcos aktivista. De épp ez a lényeg: a normalitás kezd női arcot ölteni. Nem kell már meglepődni – eddig sem kellett volna -, ha egy országot vagy egyházat nő vezet. Ez lehet az új norma – és ez a valódi forradalom.
És nekünk, Európában?

Nekünk talán érdemes elgondolkodni: miközben London és Tokió egyaránt női vezetőket ünnepel, Közép-Európában még mindig gyakran hallani, hogy a „nők túl érzelmesek” a hatalomhoz, vagy „nem bírják a politikai nyomást”. A valóság pedig az, hogy a férfiak évtizedek óta nagyon is bírják, sőt, eseteként élvezik — a botrányokat, a korrupciót és az önigazolást, és persze mindenek előtt a hatalmat.

Most, hogy két nő gyakorlatilag egy időben áll a világ két különböző pontján két nagy férfi hagyománnyal rendelkező politikai és vallási szervezetének élére, talán új korszak kezdődik: nem a férfiak ellen, hanem egy jobb világért. A japán politika és az anglikán egyház története ritkán fonódik össze – most mégis ugyanazt üzenik: a női vezetés már nem kivétel, hanem egyre inkább valóság. A 2020-as évek elején még ritkaságszámba ment, ha egy nő a legfelsőbb pozícióba került. A 2030-as évek elejére talán már természetes lesz.

Nem azért, mert „nők”, hanem mert vezetők.

A kép az MI segítségével készült