Tavaly januárban Budapesten ünnepeltük az író születésnapját, 70 éves lett, és ebből az alkalomból nagyon-nagyon sok köszöntést kapott. Az ünnepelt, aki talán a legjobban dekorált író volt, az előtérben várta a köszöntőket, és nagyon sokan jöttek, a kis színház zsúfolásig megtelt, barátok, tisztelők, rokonok, színészek, zenészek, humoristák.
Az ünneplés elhúzódott, így másnap reggel, amikor bementem órát tartani az újságíró akadémiára, kissé nyűtten adtam feladatot a hallgatóknak: írjanak hírt abból, hogy megünnepelték az író születésnapját, és ki mindenki köszöntötte fel. Láttam az értetlenkedő arcokat, tekintettel arra, hogy ez a feladat már szinte gyerekesen könnyűnek számított a tanfolyam befejezése előtt.
A híreket elküldték emailen, tisztes iparosmunka volt a nagyja, szerepelt bennük, hogy ki, mit, hol, mikor, miért ezt el is mondtam nekik az óra elején, de azt is hozzá tettem, hogy amúgy a hírek nem jók. Hogy miért? Mert hiányzik belőlük egy fontos információ. Mert van, amikor az a fontos, ami nem jelenik meg első látásra, az a lényeges, ami nincs, nem történik meg. Sőt, igazából az a hír, azt az információt kellene az első mondatba tenni.
Kérdeztem őket, ki mindenki köszöntötte az írót?
Felsorolták.
És ki nem köszöntötte?
Lassan, nagyon lassan derengeni kezdett nekik a dolog. A kormány nem köszöntötte, a miniszter, a miniszterelnök, akiknek a pártja, pontosabban a párt ideológiai korifeusai az írót ellenségnek sorolták be. Ők nem küldtek szülinapi üdvözletet. Igen, a hiány is lehet hír.
Ez a történet jutott eszembe, amikor láttam, hogy a miniszterelnök üdvözölte a Nobel-díjat nyert írót. Az járt a fejemben, hogy ez bizony iskolapéldája a képmutatásnak, az álszentségnek, a sikerhez való dörgölődzésnek, és ha hírt írnék belőle, akkor a tavaly januári történetet nem hagynám ki.
