Nagyon nehéz olyan színházról írni, amely egyszerre van is, nincs is. A Noir néhány művészember alternatív színházi vállalkozása jó elképzelésekkel, lelkesedéssel és jó előadásokkal, akiket Iványi Árpád fog össze, ennyiben tehát mindenképpen van. Ami nincs az a fix játszóhely, az anyaszínház, biztos állami vagy egyéb fenntartó, szerződtetett társulat, propaganda (vagy legalább népszerűsítés) és több olyan ismérv, amivel a célközönség bizton eltalálna hozzájuk. És mégis működnek – valahol a hivatásos és a jó értelemben vett amatőr színház határán, felnőtt előadások után most a gyerekközönséget megcélozva.
Hans Christian Andersen (1805–75) nagy ínségből küzdötte fel magát a legismertebb dán íróvá. Bár próbálkozott versekkel, színdarabokkal is, világirodalmi rangját regényeivel, útirajzaival, legfőképpen pedig a mesés történeteivel érte el, melyek egyszerre merítenek népmesékből és Andersen bonyolultabb filozófiai, etikai gondolatvilágából. Sokat utazott, 1841-ben, a Dunán hajóztában, rövid ideig Mohácson és Pest-Budán is elidőzött. Meséi hamar eljutottak hozzánk, első magyar fordítóinak egyike Petőfi Sándor felesége, Szendrey Júlia volt, aki – persze német közvetítőnyelvből –, 1857-ben egy 16 darabból álló válogatást jelentetett meg a dán író 156 meséjéből. Az Andersen-mesék és -történetek ma leginkább Rab Zsuzsa fordításában ismertek.
Az ifjúsági és meseirodalomra sokszor jellemző, hogy legismertebb darabjai – a leginkább felnőtt szinten írott eredetitől kiindulva – a fiatalabb életkorúakhoz átírt, egyszerűsített átdolgozásokban jelennek meg, szövegük tehát nem annyira kötött, mint a felnőtt irodalomé, csak a cselekményük. Nem is beszélve a színpadi átiratokról!
Ha például Andersen Hókirálynőjét vesszük, az eredeti történet hét fejezetre, hét mesére oszlik, mely sokszor csak laza kapcsolatban van a végső, eredeti szállal, azon belül önálló történetrészek alakulnak ki. Az első mesében egy ördögien gonosz kobold készít egy furcsa, torzító tükröt a Jóisten bosszantására, amely összetörik, homokszemnyi szilánkjai pedig szétrepülve képesek belefúródni az emberek szemébe, amitől azok mindennek a fonákját látják, és/vagy a szívükbe, amitől a szív jéggé fagy. Az expozíciót követő második mese megismertet minket a két szegény játszópajtással, aki szívesen van együtt, rózsákat nevel, egymással szemben lévő ablakait virágládával kötve össze. Kay nagymamája mesél nekik először a hópelyhek királynőjéről, aki megragadja a kisfiú képzeletét, hogy majd hogyan fogja legyőzni őt a kályha melegével, ugyanakkor ijesztő látomása is van róla. Aztán valami belefúródik Kay szemébe és szívébe, amitől ő kezd megváltozni, és egyre ridegebb, durvább Gerdával szemben. Mondani sem kell, a gonosz kobold tükrének szilánkja teszi ezt, amitől Kay értelme megnő, az érzelmei elsorvadnak.
Egy nap kis szánkóját egy ismeretlen, nagy fehér szánhoz köti, így a Hókirálynő szinte erőszak nélkül ragadja magával. A harmadik mesében Gerda hiába várja vissza Kayt, keresésére indul, majd egy varázsló öregasszonnyal találkozik, aki szeretné őt magánál tartani. Gerda a növényektől is érdeklődik barátja után, akik mind csak magukról mesélnek, ezért a kislány elszökik, tovább indul. A negyedik mesében egy varjú segítségével hall egy történetet egy királykisasszonyról meg egy királyfiról, el is jut az udvarukba, de ott sem leli azt, akit ő keres. Tovább haladtában haramiák fogják el, akik között egy kis rablóleánnyal összeismerkedve annak galambjaitól kap hírt Kayról. A rablólány ad neki egy rénszarvast, az pedig elviszi őt a lappok földjére. A hatodik mesében előbb egy lapp, majd egy finn asszony lesz a segítségére további útbaigazításokkal és információkkal, így évekig tartó odisszea után Gerda eljut a Hókirálynő birodalmába. A hetedik mese azt beszéli el, mi történt a Hókirálynő palotájában Kayjal. A fiú azt a feladatot kapja, hogy jégdarabokból rakja ki az „örökkévalóság” szót, de ez nem megy neki. Így talál rá Gerda, aki csak nehezen tudja őt emlékezésre bírni. A lány könnyei megolvasztják szívén a jégpáncélt, és az ő könnyeitől kimosódik szeméből a másik szilánk, így már sikerül kiraknia a szót, amely az ígért megváltását jelenti. Elindulnak hazafelé, sorra látogatják Gerda segítőit, végül hazaérnek a nagyanyóhoz, aki épp azt a részt olvassa a Bibliából: „bizony mondom néktek, ha csak olyanokká nem lesztek, mint ezek a kisdedek, nem juttok be a mennyek országába!”
Azért is mondtam el az eredeti mesét, hogy érzékeltessem: ez bizony így eléggé felnőttekhez szóló parabola a rosszról és a jóról, a rideg észről és a forró szívről. Természetes, hogy színpadi feldolgozásban ez átalakul, marad a csupasz történetváz és gondolat, amihez feldolgozásonként új szereplők jönnek, mások meg elmaradnak.
Az Iványi Árpád-féle felfogásban és előadásban először is van egy láthatatlan mesélő (Harcsik Róbert), aki elmondja, hogy Kay (Csató Gábor) és Gerda (Dömök Edina) nagymamájukkal (Weisz Ildikó) együtt élnek nagy szeretetben, míg egy nap a gonosz, hideg szívű Hókirálynő (Veréb Dia – Orosz Melinda hangjával) magával viszi Kayt az országába, az örök jég birodalmába, mert őt szemelte ki fogadott gyermekként örökösének. Gerda azonban nem nyugszik bele abba, hogy elveszítette Kayt. Megígéri nagymamájának, hogy ha addig él is, felkutatja a Hókirálynő birodalmát és visszahozza a fiút. Az eredeti történet éveken át tartó vándorlása itt néhány téli napra zsugorodik, Gerda találkozik egy megfélemlített manóval (Illyés Viktor), akitől sok mindent megtud, és a nagymama ikertestvérével, Minervával (Weisz Ildikó), aki valamikor a Hókirálynő szolgálója volt. Az ő segítségével, egy csillagtól vezéreltetve jut el végül a Hókirálynő palotájába, ahol a két „nő” szinte párbajt vív egymással Kay lelkéért. Gerda hűséges szeretete és forró könnyei, valamint a magával vitt kis virág életereje itt is legyőzik a Hókirálynő bénító varázsát, hazafelé már ki is virul a természet, és a nagymama is boldogan öleli keblére a hazatérteket.
Ez a dramaturgiailag sovány mese tehát csak nyomokban őrzi Andersen történetét, bár annak mondandóját fel tudja mutatni, befogadni viszont nem nehéz annak a korcsoportnak, amelyiknek készült. Mondjuk, lehetne kicsit dúsabb a történet, akkor viszont újabb szereplőnként egyre eladhatatlanabbá válna. A Noir Színházat ugyanis nagyon sok külső tényező nyomja.
A Gózon Gyula Kamaraszínház a maga módján patinás, de lényegében korszerűtlen színházterme kisebb társalgási darabokra alkalmas ugyan, de fény- és hangtechnikája, díszletezhetősége elavult, mert még zsinórpadlása sincs. Így van ezzel az ország számos más játszóhelye is. Ilyen közegben kell tehát megteremteni a mese látványos illúzióját, alig pár négyzetméteren, mindig új ismeretlen terepen.
Iványi Árpád látvány- és Veréb Dia jelmeztervei meglepő módon még így is találnak látványos megoldást. A színpad egymás mögött két térre van osztva: elől a „reális” világ, hátul a Hókirálynő palotája, mintha egy más dimenzió lenne. A két világot egy olyan függöny választja el egymástól, amelyen festve és/vagy vetítve jelenik meg a zord hegyi jégvilág, vagy a kitavaszodó természet. A reális világban mindenki a maga természetes hangján beszél, a másiból hangszórón át jön a hang – ezért is lett a Hókirálynőnek egy látványban mozgó, látomásos szereplő, Veréb Dia, és egy szinte a tudat alatt hipnotikusan megszólaló láthatatlan hang-szereplő, Orosz Melinda a megformálója. A színpad olyan kicsi, hogy mélységében jó, ha 2-2 méter marad játéktérnek, ahol viszont csak eléggé egyhelyben tud folyni a játék: egy-két lépés ide, vagy oda, és elfogy a hely. Irtózatos megkötöttségek ezek, de játszani akkor is kell, és ők játszanak, főleg persze statikusan, néha pantomim jellegű mozgással, mert számítanak arra, hogy a gyermeki fantázia kitágítja a teret és odaképzeli azt is, ami neki még hiányzik a kis világából. Ehhez képest a jelmezvilág sokkal látványosabb, mint a díszletek, vagy kellékek.
Van ebben a kényszermegoldásban valami kedvesen archaikus retró-jelleg is, amikor a színjátszást még az ember jelentette, minden más csak jelzésszerű volt. (Lásd: Shakespeare Globe színháza!) Ez ma is azért „veszélyes”, mert a mai film- és színháztechnika sokszor megy el az akciós látványelemek irányába, kiölve a nézőből a fantáziát, de elvárássá téve, hogy minden robbanjon, lángoljon, durranjon és naturálisan megjelenjen. Iványi színpadán a fényen és zenei hanghatáson kívül lényegében csak egy ködgép és egy hóesés-szélgép dolgozik. És még ez is „vissza tud ütni”, mert hiába van a beszédhang és zene pontosan és szépen felvéve, ha előadás közben a technika beállítása torz, a szöveg rosszul jön át az egyetlen működő hangszórón, és a zene meg az oldalszínpadi gépek zajos hangarányai is a szövegérthetőség ellenében hatnak. Nem a hangerő a lényeg, hanem a tiszta érthetőség, különösen, hogy a megszólalók általában szépen, érthetően beszélnek.
De a színház olyan műfaj, ami mindezek ellenére (vagy inkább mindezekkel együtt) is képes pozitívan hatni, és a nézőt olyan állapotba hozni, hogy belefeledkezzék a történetbe.
A játék két főszereplője a két „vetélkedő nő”. Gerda még kislány, naiv és az érzelmei hajtják. Dömök Edina szerencsés alkat, hogy a néző akkor is kislánynak fogadja őt el, ha tudja, hogy a valóságban kétszer annyi, mint akit játszik. De éppen ez az életkori kettőssége teszi lehetővé, hogy – legalább is a felnőtt néző – beleérezze a játékba, hogy itt egy nő harcol a szerelméért. Andersen gyermekei még nem szerelmesek, de Iványié már éreztetik, hogy a vonzalom nem csipán játszópajtási lehet. Mint ahogy a Hókirálynő is szinte vetélytársat lát abban, aki el akarja tőle venni a játékszerévé tett, elrabolt fiút. Veréb Dia gyönyörű megjelenése sápadt fehér nőiessége és ezüst csillogása – Orosz Melinda behízelgően szép szövegmondásával – valóban csábító és szédítő. Ha úgy vesszük, ő valójában nem gonosz, csak egyedül van a maga világában, társra vágyik, ha nem is férfi–nő értelemben, és azt megszerzi magának. Hogy az ő világa a meleg érzelmekkel élő embernek élhetetlen, arról nem ő tehet, legfeljebb arról, hogy ezt nem ismeri fel és nem is akceptálja. Ilyen értelemben mondom, hogy a mese mögött két nő vetélkedése zajlik, amely Andersennél alig sejthető, Iványinál viszont felerősödő.
Kay – Csató Gábor – megjelenésében ugyanez az életkori kettősség megvan, csak ő még nem férfi, legfeljebb nagy kamasz. Tehetségesen elmondja, eljátssza a szövegét, de színészi képességei még nem eléggé ütnek át a puszta megjelenítésen. Kayt végül is gyermeki kíváncsisága viszi bajba, eredendően nem gonosz és rideg, de a körülmények azzá teszik, ő pedig tulajdonképpen várja, hogy rossz döntése következményei alól felszabaduljon. Andersen meséjének újszerű volta a nemek megcserélődése, ami ritka a mesékben (is): itt egy kislánynak kell megmentenie egy kisfiút, vagyis a nőnek a férfit. Itt a férfié a passzívabb szerep, ezért a nő a főhős.
A szükség és a szűkség ezek után már csak két szereplő által megjelenített három szerepet enged a színpadra, hogy valamennyire legyenek segítő kapcsolódásai is a szereplőknek. A színesebb egyéniség a Manó. Illyés Viktor egy kicsit karneváli megjelenésű, commedia dell’ arte mozgású fiatal lényt teremt a fehér jégvilágba, nem a sztereotip módon elképzelt szakállas törpét. Ez a Manó korosztálybeli, megjelenésével üde „bohóctréfa” epizódot teremt Gerdával kettejük között. Ő azért kell, hogy Gerda melegségét ellenpontozza, mert ez a Manó megfélemlített lény, akivel a Jégkirálynő azt tette, hogy retteg bizonyos szavaktól, és másokat is figyelmeztet ezek veszélyeire. Dramaturgiai feladata egyfelől tehát, hogy színes vidámságot hozzon ebbe a szomorú, északi-borongós mesevilágba, másfelől éreztesse a nézővel, hogy Gerda vállalkozása nem csupán fizikailag veszélyes, de lelkiekben is kockázatos. Ha nem volnának gátló, visszahúzó, figyelmeztető elemek a mesében, akkor a hős heroizmusa is szimplifikálódna, itt pedig a Manónak kell eleget tennie e feladatnak.
Weisz Ildikó kettős szerepet játszik. Egyfelől Nagymama – aki narratívan előkészíti a történetet, megtestesíti az elhagyott otthont, a hazavárást. Másrészt azzal, hogy Iványi kitalált neki egy Minerva nevű ikertestvért, útra is tudja indítani Gerdát, legalább egy támpont megadásával. Minerva már másfajta karakter, kicsit ő is clown, ugyancsak feloldó, de egyben tovább segítő dramaturgiai epizódfunkcióval. Mivel a Jégkirálynőnél szolgált, így újabb információkat, figyelmeztetéseket tud adni. Weisz Ildikó kedves teatralitással tesz eleget ennek a kettős szerepnek.
Iványi Árpád átdolgozása tehát nem Andersen, hanem annak nyomán született új, önálló színpadi mű. Nem pótolja az eredeti mese elolvasását, de utólag csábíthat rá, közben pedig, ha nem is hibátlan, de jól elfogadható 50–55 perces meseszínházi produktum.
A kritikus egy elő-bemutatót látott, nem a legjobb, hanem inkább az országosan közepes, kisszínpadi körülmények között. Ezért tehát az általa látottak még sokat változhatnak mind az idő, mind a játszóhelyek körülményei között. Az előadás „tájolásra” készült, szeretnék elvinni számos helyre, várják a meghívásokat. A 6–12 éves korosztály jól fog szórakozni, hiszen a látott alkalommal is egy gyermeki fegyelmezetlenséggel érkező, az elsötétedésre sikítással reagáló átlagközönség figyelmét tudták megnyerni és lekötni egy órán át szeretettel, lelkesedéssel, tudásuk javának átadásával.
Az, hogy nekem az Ágnes, Isten báránya előadás a Noir Színháztól minden tekintetben emlékezetesebb marad, az nagyon sok tényezőn múlik, beleértve a magam korát és személyiségét is. De ez a színház a jövendő közönségét szeretné szolgálni és kinevelni, ebből is látszik, hogy komolyan gondolják, amit tesznek. Sok sikert kívánok hozzá!
Sajnos nem tudom, mikor és hol láthatja majd a közönség a Hókirálynő Noir színházi előadását, így támpontot is csak annyit írhatok beszámolóm végére, hogy akit érdekel, figyelje a szűkebb környezetének műsorkínálatát, plakátjait és alkalom adtán vigye, küldje el rá a gyermekét!
