A Magyar Rádió december elsején 100 éves lesz, pontosabban lenne, mert ilyen néven már nem működik intézmény. 2011-ben, az MTVA létrehozásakor a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a Duna TV és az MTI egyetlen szervezetbe olvadt be. A rádió mint intézmény megszűnt. A Magyar Rádió azonban tovább él a legendás hangokban, az archív felvételekben, a generációk emlékezetében, és bárki mondja a mikrofonba: „Jó napot kívánok, kedves hallgatóink…” – valójában a régi hagyományt folytatja. Én húsz évet dolgoztam a Magyar Rádióban 1977 és 1997 között, ezekből az időkből vannak történeteim.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, úgy 38-40 éve egy kissé naiv, de igen lelkes rádiós újságíró, szerény személyem, aki korábban tudósítóként négy évet töltött Varsóban, és igen lelkesen figyelte, ott hogyan változtatják meg az örökre bebetonozottnak tűnő rendszert.

Amikor 1988 őszén életem első 168 óra műsorát vezettem a Kossuth Rádióban – ez akkoriban sok százezres hallgatottságú műsor volt – azzal kezdtem, hogy „Én az Önök jövőjéből, Lengyelországből jöttem„. Akkor elég nagy feltűnést keltett ez a mondat, hiszen a lengyel fővárosban már egy új politikai rendszerről folytak a tárgyalások, a szabad választások kiírásáról, a békés hatalomváltásról, és ezeket a tárgyalásokat a katonai diktatúra évei után lélegzet visszafojtva figyelte a világ.

1988 őszén fejeződött be négy éves varsói tudósítói munkám, amelynek végén sikerült interjút készítenem Varsóban Bronisław Geremek professzorral, az ellenzéki Szolidaritás szakszervezet, és Lech Wałesa egyik legfontosabb tanácsadójával. (Később ő lett a lengyel kormány külügyminisztere, és igen fontos szerepe volt az ország uniós tagságának előkészítésében.) Ez volt az első olyan interjú, amelyet a Lajtától keletre, a szovjetek ellenőrizte szférában egy állami rádió és televízió leadott.

A körülmények meglehetősen romantikusak voltak: éjféltájban jött értem és az operatőrért a Szolidaritás embere, aztán egy órát autóztunk, keresztül-kasul a városon, nézve, hogy követnek-e bennünket. Ez számunkra soha nem derült ki, mindenesetre egy órás autókázás után kikötöttünk az óváros egyik kis utcájában, mert mint kiderült, ott lakott Geremek professzor…

Varsóban élő magyar kollégám, Engelmayer Ákos, a későbbi magyar nagykövet, a Przegląd Katolickiban, a Katolikus Szemlében írta, hogy édesanyja Pesten milyen megdöbbenéssel hallgatta ezt a mondatot: hogy én a jövőből, Lengyelországból jöttem. Valahogy úgy fogalmazott: azt nem tudom, milyen lesz a jövőjük, de a jelenük a mi múltunk. Mármint a lengyelek múltja… (Mint írtam, Varsóban akkor kezdődtek el a tárgyalások a kormány és a Szolidaritás képviselői között a választások kiírásáról, az átmenetről az új rendszerbe, de hasonló dolognak Budapesten még alig volt nyoma.)

Lengyelországban négy év alatt nagyon sok embert megismerhettem, a Polytika című hetilap tekintélyes főszerkesztőjétől, Mieczysław Rakowskitól, későbbi miniszterelnöktől kezdve Ryszard Kapuścińskin, a legendás újságírón át a filmes ikonokig: Andrzej Wajda, Krzysztof Zanussi, Roman Polanski. Találkozhattam Geremek professzoral, de a katonai rezsim vezetőjével, Jaruzelski tábornokkal is. A vele készített interjúk ugyancsak elég nagy érdeklődést keltettek akkor, és 20 évvel később is.

Szerepelhettem az egyik legnézettebb lengyel tv műsorban, amely a Bliżej świata, Közelebb a világhoz címet viselte. A műsor roppant költséghatékonyan készült, az akkor indult műholdas tv-k ismeretterjesztő filmjeit hangalámondásos szinkronnal vetítették (egy hangon!) ezeket a filmeket kommentálták a stúdióba beültetett vendégek, egy-egy francia, orosz, kubai és magyar újságíró. Jogdíjat vagy honoráriumot senkinek sem fizettek, viszont a nézettség több milliós volt…

Varsóban akkor úgy 3–4 hónappal jártak előbbre a politikai órák, vagyis ha valami ott megtörtént ősszel, az, vagy valami ahhoz hasonló bekövetkezett Budapesten is. Ha látnok nem voltam is, de viszonylag sikeres prognóziskészítő igen. Gondolom ez is közrejátszott abban, hogy 1989 nyarán a Magyar Rádió vezetése felajánlotta, hogy legyek a Krónika Szerkesztőség vezetője. A Krónika gyártotta az ország leghallgatottabb hírműsorait a Kossuth Rádióra, a napi hallgatottság, összeadva az öt műsor számait, a 3 milliót is meghaladta! Ehhez persze a monopolhelyzet is kellett…

A Politikai Adások Főszerkesztősége – ide tartozott a Krónika is, szépen haladt a lengyel úton, mert 1989 nyarán úgy döntött az ott működő MSZMP pártalapszervezet, hogy hivatalosan feloszlatja magát, kivonul a szerkesztőségekből. Az egész rádió akkori párttikára még tett egy kétségbesett kísérletet, hogy vele vonuljanak ki az emberek, de egyszerűen kinevették…

Ez majdnem fél évvel korábban történt, mint az ún. „Négyigenes” népszavazás, amelynek az egyik pontja éppen ez volt, az MSZMP kivonulása a munkahelyekről. Az ellenforradalmárok elfoglalták a Magyar Rádiót, mondta Grósz Károly 1988 végén, az elhíresült, Sportcsarnokban elmondott beszédében, pedig ez akkor még be sem következett…

Megbíztak tehát a Krónika vezetésével, amit én azzal a feltétellel vállaltam, ha megszűnik a cenzúra, vagyis az ügyeletes főszerkesztői rendszer. Addig ugyanis minden nap felügyelte a hír és politikai másorokat egy tapasztalt, politikailag megbízhatónak tekintett személy, ő volt az ügyeletes főszerkesztő. Az ő dolga volt, hogy az akkori párt- és államvezetés szempontjait érvényesítse a műsorokban, magyarán ő volt a cenzor, aki belenyúlhatott a hírekbe, tudósításokba.

Ezt a pozíciót 1989. szeptember 1-jével megszüntették, és életbe lépett a szerkesztői felelősség, vagyis minden műsor szerkesztője maga felelt a műsorában elhangzottakért. Ez nem zárta ki, sőt megkövetelte a konzultációkat, a közös gondolkodást, de új szintre emelte a rádiózást. Elkezdődött a rádiózás új aranykora, amely azonban nem tartott örökké…

(Nyitó képünk: a Magyar Rádió főépülete a budapsti Bródy Sándor utcában