Lengyel filmet nézni jó. A lengyel filmek általában fontos dolgokról szólnak, sokszor olyanokról, amelyek nálunk is ugyanúgy élő problémák. Mint ez is…
A fogyatékossággal élőkről nagyon jó törvényeink rendelkeznek, de hol van még az, hogy a teljes fizikai akadálymentesség mellett a fejünkben, a tudatunkban is egyenrangúaknak és teljes életre joggal vágyóknak ismerjük el a születetten fogyatékos, vagy váratlan esemény következtében megváltozott képességűvé lett embereket, és segítsük is őket a valóban emberi élethez jutni?!
A film hőse Mateusz (gyermekként: Kamil Tkacz, felnőttként Dawid Ogrodnik játssza) paralízissel született, minek következtében kezének és lábának mozgását nem tudja koordinálni és beszélni is képtelen. Amikor megismerjük, felnőttként valami bizottság előtt kell megjelennie, ahol megkérik, mondjon valamit magáról! Nem megy. Amit ezután látunk, részben az ő gondolatai, másrészt életének gyermekkorátül visszaidézett,, megelevenedett, főbb szakaszai…
A kis Mateuszt mozgásjavító és -fejlesztő konduktorok és orvosok próbálják segíteni, de végül is semmi jóval sem kecsegtetik a háromgyermekes családot. Csakhogy ők nem mondanak le gyermekükről, hanem igyekeznek szerető környezetben, szinte épként bánni vele, mindenbe belevonni. Különösen apja (Arkadiusz Jakubik) igyekszik biztatni, hogy „jól van, jól csinálod”, és hogy „nem feladni!”, hogy egy férfinak, ha valami nem tetszik, oda kell csapni az asztalra! Folyamatosan beszél hozzá, és mivel a kisfiú csak testével a földön araszolva képes egyedül helyet változtatni, olyan játékot eszel ki, hogy hárman, a nagyobbik fiúval, Tomekkel (Tymoteusz Marciniak) együtt a földön csúszkálva „versenyeznek”. Az apa belevonja Mateuszt az elromlott zár megjavításába, tüzijátékkor „felrobbantja neki a csillagokat”, és még egy kerekesszéket is fabrikál részére, hogy ne csupána nagylány, Matylda (Helena Sujecka), vagy az anya (Dorota Kolak) cipelgesse a lakásban, hanem kimehessenek a játszótérre is.
Mateusz értelmileg nem sérült, sőt, ép esze és lelke is van, amikor pedig kamaszodik, kezdi észrevenni, hogy a fiúkhoz lányok, a lányokhoz fiúk is tartoznak. A nők melle különösen izgatja őt. Első „barátnője” egy magányos szomszéd kislány, Anka (Anna Karczmarczyk) lesz, akivel boldog, mert az elgurítja őt az állatkertbe és szavak nélkül is ráéreznek egymásra. Csakhogy rövidesen elvesztíti, mert a kislányék elköltöznek vidékre.
Aztán meghal Mateusz apja, a bátyja tengerésznek áll, a nővére férjhez megy, az édesanyja váratlanul kórházba kerül és Mateusz egy vidéki szociális otthonban találja magát, idegen, ráadásul értelmi fogyatékos emberek között.
Mivel kommunikálni még mindig nem tud, őt is hasonlóképp kezelik: védőrácsos ágyban alszik, fekve etetik, és nem értik, hogy neki az rossz, mert úgy véresre harapja a száját. Idősödő anyja néha meglátogatja, beszámol a szomszédokról, felolvassa neki a képeslapot, amit a bátyja küldött a világ valamelyik sarkából, de igazából nem tudnak mit kezdeni egymással. Egy nap, mikor nem figyelnek rá eléggé, Mateusz a kerekesszékével legurul a lépcsőn, s attól fogva még jobban vigyáznak rá, hogy kárt ne tehessen magában.
Aztán egy nap egy fiatal önkéntes segítő, Magda (Katarzyna Zawadzka) bukkan fel az életében. A gyönyörű lány tényleg odafigyel rá, táncol neki a szobában, kiviszi a kertbe, a városba, és Mateusz újra boldog. Huszonötödik születésnapjára a lány olyasmivel ajándékozza meg, ami különös boldogság a fiúnak: megmutatja neki a melleit, amiket az meg is érinthet, majd elviszi egy városi étterembe, ahol az apja épp egy társasággal van jelen, és a vőlegényeként mutatja be. Csakhogy az este balul sikerül mert Magda és az apja között feszültségek vannak. A lány kilép a munkából és eltűnik Mateusz életéből.
A fiú ismét magába roskad, de egy nap véletlenül felfigyel arra, hogy a pszichológus doktornő (Gabriela Muskala) egy könyvből valamiféle piktogrammok és pislogások segítségével tanítja kommunikálni az egyik betegtársat. Mateusz erővel felhívja magára a figyelmet, a doktornő pedig észreveszi, hogy kommunikálni akar. Vele is elkezdi a munkát, és a jelek segítségével gyorsan haladnak, hiszen a fiatal férfi nem értelmi fogyatékos. Az édesanyát is bevonják a kommunikációs gyakorlatokba. Az első, amit Mateusz a jelek segítségével közöl a többiekkel: „Én nem vagyok növény!” Külön szobát kap, számítógépet, egy távcsővel tanulmányozza kedvenc csillagait, csakhogy felvetődik egy újabb komplikáció: ha ő nem értelmi fogyatékos, akkor el kell hagynia ezt az otthont és csak máshol kezdhet új életet. Ekkor visszatérünk a kezdő képsorokra, ahol Mateusz a bizottság előtt áll, ahol további sorsáról döntenek. Debilnek mondják ki, így maradhat…
De milyen sors vár hősünkre? Egy pici biztatást ad, hogy miközben a film végén pereg a szokásos stáblista, az egyik képen felűnik a történet valós szereplője, a 31 éves Przemek Chrzanowski is az őt megformáló Dawid Ogrodnik társaságában, akinek nagyon sokat segített, hogy szerepét ilyen fantasztikusan eljátszhassa. Tehát ő minden nehézsége ellenére valóban képessé lett a történetét valahogy nyilvánosságra hozni, és az életet szépnek találni. De hányan vannak, akik nem jutnak el ide?
Vetítés közben egyszavas „fejezetcímeket” látunk furcsa jelekből összeállítva. A film végére értjük meg, hogy ezek annak a jelrendszernek részei, amivel Mateusz megtanult kommunikálni. De honnan tudhatjuk, mi zajlik azokban, akik nem képesek még így sem kifejezni magukat, bár éreznek és ki tudja, mit gondolnak. Puszta létüket szavatolják: enni-inni kapnak, egy jól-rosszul őrzött közösségben még kapcsolatokat is létesíthetnek egymással, de valójában boldogok tudnak-e lenni többé-kevésbé életfogytiglan tartó bezártságukban? Bár a film főhőse mozgáskorlátozott, az értelmi fogyatékos emberek problémavilága is markánsan megjelenik a történetben.
A rokonok, barátok, az orvosok és ápolók emberfeletti erőfeszítéssel elérik, hogy Mateusz eljusson lehetőségei határáig s a történet végén a csillagos égre tekintve kimondja: élni jó! De mi, akik ezt nézzük, bennünk mi megy végbe mindeközben? Mateusz első kinyilatkoztatása olyan megrendítően hatásosan lép elénk, hogy az embernek könny tolul a szemébe, még ha nem akarta is, s a vetítés végére érve, magunkba nézve mi mit mondunk az életről, a magunkéról és az övékéről?
És mi lesz holnap, ha az utcán, a boltban, a parkolóban, vagy bárhol elénk gördül valaki kerekesszékben, tétován keresi a szabad utat fehér botjával, vagy vakvezető kutyájával, jellegzetes gyermeki-bárgyú mosollyal felénk küldi bizalma intéseit, hallókészülékkel és rossz artikulációval próbálja megértetni magát velünk? Ráérzünk-e hogy az akadálymentesítés több, mint egy jól-rosszul odaépített rámpa? Lesz-e bennünk türelem a megértésre, a segítségnyújtásra, vagy annak elfogadására, hogy az ő másságukban a teljes elfogadás igénye feszül, vagy hogy bármelyik pillanatban másokká lehetünk mi is?
Maciej Pieprzyca filmje azért fontos alkotás, mert szembesít bennünket önmagunkkal és ővelük, a „másokkal”, akik jelen esetben fogyatékossággal élnek, az ő élni akarásukkal, hitükkel, reményeikkel, elvárásaikkal. Játékfilmet látunk, amelyben egy ép gyermek és egy ép felnőtt szereplő dermesztő hitelességgel alakít egy testi fogyatékost, látunk egy átlagos családot a maga problémáival és egy társadalmat a maga jó-rossz mechanizmusaival és egy csomó valós problémát. Nem fikciót, nem kalandot, nem nyálas romantikát, vagy ál-valóságshow-t, hanem „való világot, habzó éggel a tetején”. Lengyelországban eljátszott, magyarnak is mondható jelenséget, össz-európai problematikát. Ezért írtam, hogy sokaknak kéne látniuk!
Úgy hallottam, hogy a filmet átveszik magyar forgalmazásra is, bár még nem ismeretes, mikor látható majd a mozikban. A lengyel filmtavaszon – angol feliratozással és magyar hangalámondással – április 24-én 19 és 28-án 17 órától a budapesti Művész moziban vetítik, ahol az egyik előadáson a rendezővel is találkozhatnak a nézők. Később pedig, ha valóban megjelenik a forgalmazásban, okvetlenül nézzék meg épek és sérültek is, minél többen!
