„A marhavagonok fojtogató zsúfoltságából kilépők már megalázva, megfélemlítve, és csaknem mindenüktől megfosztva érkeztek ide. A tábor kapuján belépve pedig azzal szembesültek, hogy cinikus hóhéraik emberi méltóságuk maradékától is módszeresen megfosztják őket.
A gyermekeket az első pillanatban elszakították szüleiktől, a feleségeket férjüktől, a fiatalokat az idősektől, az életerőseket a gyengéktől, az egészségeseket az elesettektől, hogy aztán barakkpriccsek reménytelenségében minden este ki-ki olyan kínzó kérdéseken tépelődjön, vajon túléli-e a másnapot? Vajon viszontlátja-e valaha is szeretteit? Vajon eljöhet-e az óra, ami e földi pokolból szabadulást hoz számára?
Jól tudjuk, hogy itt, Auschwitzban csaknem másfél millió ember hiába várt erre a pillanatra. Ők soha többé nem élhették meg sem a szabadságot, sem szeretteik ölelését. Számukra nemcsak az emberhez méltó élet, de az emberhez méltó halál sem adatott meg.
Hóhéraik terve az volt, hogy úgy semmisítsék meg őket, mintha nem is emberek, nem is érző lelkek lettek volna, mintha meg sem születtek volna.
Ez volt a végső megoldás valódi célja, melynek a náci Németország által megszállt országok sok millió zsidó polgára vált áldozatává.
Auschwitzban minden harmadik áldozat magyar zsidó volt. Itt lelte halálát közel félmillió honfitársam. Ők azok, akiket Magyarország német megszállása után a magyar állami szervek közreműködésével alig néhány hét leforgása alatt szisztematikus kíméletlenséggel gettókba zártak, majd ide, Auschwitzba deportáltak.
Ez a hely Magyarország legnagyobb temetője.
Kivel az éhhalál, kivel a végkimerültség, kivel a kínzás, kivel fegyver végzett. Akikkel pedig egyik sem, azokra tömeges megsemmisítés várt. Az auschwitzi krematóriumok, gázkamrák, barakkok csendje azóta minden nap az ő emléküket és hiányukat idézi. Azokét a magyar zsidókét is, akikre nincs, aki emlékezzen, mert egész családjuk itt veszett oda, az unokáktól a nagyszülőkig.”
UPDATE: 2014. 04. 29. (from Bajnai Gordon blogja):
Tisztelt Áder János Köztársasági Elnök Úr!
Ön tegnap Auschwitzban, a nemzetközi Élet Menetén igazi európai, a nemzet egységét kifejező, államfőhöz méltó beszédet mondott, melyért Önt – zsidó és nem zsidó honfitársainktól egyaránt – köszönet és tisztelet illeti meg. Becsületes beszéd volt, gratulálok hozzá!
Ön kifejtette, hogy semmi sem szolgálhat mentségként arra, hogy 1944-ben a magyar állam saját polgárai ellen fordult, ahelyett, hogy megvédte volna őket; és kiszolgálta a náci megszállók ördögi tervét, ahelyett, hogy szembefordult volna azzal. Ön elmondta azt is, hogy Auschwitzban minden harmadik áldozat magyar zsidó volt, akiket Magyarország német megszállása után a magyar állami szervek közreműködésével zártak gettóba, majd deportáltak. Hadd fejezzem ki egyetértésemet mindezzel, mind pedig azzal a kijelentésével, mely szerint 1944 tragédiájának megértéséhez önmagunkkal kell szembenéznünk.
Tisztelt Elnök Úr!
A fentiek értelmében, tisztelettel kérem Önt, hogy a fenti álláspontját képviselje akkor is, amikor Magyarország Kormánya olyan emlékművet készül állítani a budapesti Szabadság téren, mely ezzel teljes mértékben ellentétes, sőt összeegyeztethetetlen. A német megszállási emlékmű eltagadja azt, amiről Ön tegnapi beszédében olyan becsületesen megemlékezett: a magyar állam támogató közreműködését több százezer honfitársunk meggyilkolásában. A tervezett szobor célja nem az önmagunkkal való szembenézés, hanem az, hogy elkendőzze a magyar állam felelősségét a soában. És persze nyilvánvaló mögötte a cinikus politikai számítás is, hogy ezzel a méltatlan vitával elterelje a figyelmet az ország jövőjét valóban meghatározó kérdésekről. A magyar állam felelős a holokausztért, és ezt a felelősséget tagadnunk, elfelejtenünk sosem szabad! Emlékeznünk kell a vészkorszakra, mégpedig hitelesen, hogy az soha ne ismétlődhessen meg!
Tisztelt Elnök Úr!
Kérem Önt, hogy a fentiek szellemében, minden befolyását latba vetve, járjon közben annak érdekében, hogy ez a történelemhamisító emlékmű, ebben a formában ne épülhessen meg!
