Ramaa Devi Mosley New Orleans-i születésű, Los Angelesben tevékenykedő, kereskedelmi zenei videó-, dokumentum- és játékfilm-rendező, forgatókönyvíró. Grace című rövidfilmjével elnyerte a First Glance Film Festival legjobb rendező díját. A Dance Camera West seregszemlén 2011-ben közönségdíjas lett az „In Dreams I Run Wild” című rövidfilmje A Girl Rising című sorozatban, amely a világ minden részéből vett történetekkel áll ki a lányok taníttatásának elfogadásáért; tavaly nagy sikert aratott az általa rendezett afgán rész. Az idén Bring Back Our Girls (Hozzátok vissza a lányainkat!) címmel felemelte szavát a nigériai emberrablás ellen.
A nálunk „Dollár, kanna, szerelem” címen forgalmazott „The Brass Teapot” a rendezőnő első nagy játékfilmje, amely azon a képregény-sorozaton alapszik, amit Ramaa Mosley és Tim Macy társszerzőként készített, s amelyből a forgatókönyvet megírták. A film a 2012-i Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon meleg fogadtatásban részesült, ennek ellenére nem több mint egy naiv Aladdin-mese fiatal felnőtteknek, vidám parabola a könnyen és hirtelen jött gazdagság megrontó erejéről.
John (Michael Angarano) és felesége, Alice (Juno Temple) húszas éveik elején járó tipikus, amerikai kisvárosi pár. Miközben barátaik jól élnek, számukra a csekkek befizetése is gondot okoz, ezért kisebb-nagyobb stikliket engednek meg maguknak. Alice nem talál, illetve nem vállal munkát, John pedig kissé neurotikus, tele fóbiákkal és munkahelyi konfliktusokkal, végül főnöke el is bocsátja. Egy apróbb autós baleset elrendezése közben Alice betéved egy furcsa útszéli régiségboltba, ahonnan ellop egy antik réz teáskannát. Titokzatos véletlenek sorozata révén rájönnek, hogy a teáskanna pénzt terem minden olyan alkalommal, valahányszor fizikai, vagy lelki fájdalmat okoznak önmaguknak, vagy egymásnak.
Alice vérszemet kap, és hamarosan elszabadulnak az indulatok a házban. Miközben egyre vadabb sebesülések és egymás fejéhez vágott fájdalmas vallomások árán dollárokkal gyarapszik a széf, megjelenik két titokzatos haszid zsidó, aki a kanna nyomában jutott el a fiatal párhoz, állítván, az ő örökségük a kanna. Mivel a lakásban nem találják a csodálatos kannát, félholtra verik a párt és elveszik a pénzüket. Feltűnik egy titokzatos kínai, dr. Ling (Steve Park) is, aki azért szeretné megkapni a kannát, mert az egy több ezer éves kínai antikvitás, ami eddig mindig bajt hozott mindenkire, akivel az évszázadok alatt kapcsolatba került, megsemmisíteni nem lehet, de ő úgy elrejtené, hogy többé senki se találhasson rá, elvégre a felmenői is mind megpróbáltak a kanna nyomára jutni.
Csakhogy Alice-nak még mindig nem elég a vagyon, pedig már el is költöztek az Arnie-tól (Billy Magnussen) bérelt kis házból egy kastélyba, az előkelő negyedbe, gyönyörű és sikeres egykori iskolatársnőjük, Payton (Alexis Bledel) szomszédságába. Régi, igaz barátaik, az autószerelő Chuck (Bobby Moynihan) és az áruházi kiszolgáló Louise (Alia Shawkat) szegényen, de becsületesen élnek, segíteni próbálnak, hasonlóképp Alice nővére (Lucy Walters) és sógora (Jack McBrayer) is, de Alice fejében már a gyilkosság gondolata is megfogan, hogy azzal mennyit lehetne keresni! A kapzsi Arnie rájön a kanna titkára, ellopja, de amikor Alice és John megpróbálja tőle visszaszerezni, két tűz közé kerül, miközben Arnie és a felesége, meg az ismét felbukkant két zsidó örökös halomra lövik egymást. John úgy dönt, hogy ilyen áron már nem kell a vagyon, hiszen ők valójában testi-lelki értelemben is csak egymást szeretik, ezért odaadja a rézkannát dr. Lingnek, aki a tengerbe süllyeszti a gonosszá tevő tárgyat.
Ez a meglehetősen erőltetett, „a pénz nem boldogít” amerikai tanmese pereg le előttünk 101 percben. Fekete humorát a tökön rúgások, meglesett szülési fájdalmak és mazochista önkínzások árán megcsörrenő pénznyerések, a pár szerelmes-veszekedős bemondásai, meg a rokonok vegan életmódja jelentik leginkább. Én ezeket sem találtam ugyan túl humorosnak, de a vetítés alatt több fiatal hang vígan nyerített, így feltételezem, hogy ők valóban jól szórakoztak azon, ami nekem korántsem adott nagy élményt. Primitív konkretizálásai (pl. hogy a kannát a holokausztot túlélt zsidóasszony magától Hitlertől lopta [!?] el) ráadásul bosszantó és felületes amerikai anakronizmusok még egy parabola-mesében is. Így lehet a primitív néző fejét hülyeségekkel tömni.
Ami a színészi játékot illeti, az megvan, kb. azon a szinten, mint egy magyar televíziós szappanoperában. No, ne legyünk igazságtalanok, annál egy picit jobb! A forgalmazó Cirko Film által „varázslatos” fekete komédiának aposztrofált Dollár, kanna, szerelem számomra nem több, mint egy nem igazán jól kihasznált ötletből leforgatott, naiv, de csak jó közepesre sikeredett filmes tanmese. Vígjáték, meg lehet nézni (16 éven felülieknek), de mire másnap meg kell belőle írni a filmkritikát, már alig lehet felidézni. A rendezőnő pedig még adós a „nagy durranással”. (Csak az ne a Dollár, kanna, szerelem, II. legyen, amiben búvárok megtalálják a tengermélyi kincset!)
