Ezen a helyszínen most, május elsején majdnem minden olyan volt, mint amilyen Újévkor szokott lenni. Csak a 30 ezer szál virág nem volt ott, amit minden évben San Remo városa küld a díszítéshez. De ez cseppet sem vont le a varázslatból, sőt, katarzisból. Mert ott volt ez csuda egy ember, és a fellegekbe tudta röpíteni a zenekart meg a közönséget.

Pedig, úgy első ránézésre, nem az a fellegekbe röpítő jelenség. Pufók, sörhasú, bohókás, táncol, ugrál a zenekar előtt – kis gonoszsággal még ripacskodásnak is lehetne mondani, amit tesz. De persze elnéző vele a közönség, végtére is ezen a helyen, ahol minden olyan békebeli, operettes, ifjú Johann Strauss és az idősebb Johann Strauss darabjait játsszák, olyan kellemes elandalodni vagy a lendületes zenére kezet, lábat mozgatni. Jó hallgatni a lírai hangokat, a keringőket, a madárfüttyös dallamokat, a játékos polkákat, néha vadászhangulatot idéző fegyverropogással.

Azzal a békés tudattal, hogy semmit sem kell komolyan venni.

Így hát elbájoló mosoly árad az arcokon, mindenki, aki egy kis nyugalomra vágyik – itt megkapja.

Szól a zene, Strauss-hangulattal. A karmester pedig viszi, viszi a zenekart egyre feljebb. Dinamikusan, vígan, hetykén, barátságosan, kicsit még komázik is a zenészekkel, ha éppen olyan a mű. Játszanak nemcsak a hangszereken, hanem mimikával, és vidám paródiákkal. Ahogy a dobos kézbe veszi a kakukk hangját utánzó készséget, de előtte megfésüli kopasz fejét a cintányér tükrében, ahogy rivalizál a másik dobossal, aki éppen madárhangokat füttyöget – mindezt remek humorral és öniróniával. A jó ízlés keretein belül egyensúlyozva, kedves természetességgel. 

Johannes Wildner partner a játékban, maga is jó játékos, aki nagyon tudja inspirálni a zenészeket. Egy-egy pillantással, gesztussal. Szeretettel ünnepli őket egy-egy remeklés után, csókot dob a hárfásnak, de előtte gondos figyelemmel hozza pianóba a zenekart, hogy a hárfa hangjai igazán ragyoghassanak. Együtt örül a fuvolással, engedi szólózni a klarinétot, és közben kézben tart mindent. Szenvedéllyel robban a forte, mint a vad csikók, úgy jön lendületbe a zenekar – ha a mű és a karmester úgy kívánja.

Az egész terem a bűvöletébe kerül. Mosolyog minden arc, és a zene még a zsigerekben is hullámzik. Aki kezdetben bohókás maestrónak tűnt föl, átadta maga körül az érzést: leplezetlenül lehet élvezni a zenét és az életet. Minden hangnál boldog, és nem lehet nem átvenni tőle ezt az örömöt. A Kék Duna keringőnél még a pocakja sem számít, már-már magas és daliássá válik. A kötelező záróműnél, a Radetzky-marsnál egész tökéletessé válik az összhang a mester, a zenekar és a közönség között.

Ritkán ül együtt egyszerre ennyi boldog ember.