Ilyenkor rendszerint az előadást értékeli a színikritikus, de én ezt csak félve merem megtenni, ugyanis csak a
bemutató előtti utolsó próbák egyikét volt alkalmam látni, és azért mégsem egészen etikus egy még nem teljesen
kiforrott munkafolyamat állapotából ítéletet mondani a végső produktumra, amelynek két nappal később volt a
premierje.
Mindenekelőtt azt próbálom megérteni: miért választotta Mészáros Márta éppen a Cabiria éjszakáit, hogy színpadra
vigye, de már ennél a kérdésnél megakadok. Természetesen megteheti, szinte bármit megtehet, hiszen a
filmművészetben méltán a legjobbak között jegyzik a nevét. Hogy a színpad világában ez csak a második hazai
bemutatója, az főként annak köszönhető, hogy nálunk eléggé ritka, hogy valaki a film felől járjon át a színházba; az
ellentettjére több a példa. Állítólag Lengyelországban több színházi munkája is volt, közte éppen a Cabiria
éjszakáinak is volt már lengyel színpadi bemutatója. Van egyfajta hommage-indíttatás is a darabválasztásban:
tiszteletadás a jeles pályatárs, Fellini, és az általa is szeretett Giulietta Masina személyének.
A prostituáltak világa gyakori fő- és melléktémája a művészeteknek Hugo Fantine-jától Zola Nanáján és a perdita
romantika versein át egész Cabiriáig, sőt azóta is. Maga Mészáros Márta is rendezett már A szerencse lányai címmel
nagyon szép filmopust, amely e téma körül forog. Ez az a világ, amely a befogadó néző, olvasó számára egyszerre
vonzó és taszító, ismerős és ismeretlen, az író, rendező számára pedig egy olyan nagyvárosi, mégis periférikus
környezetet teremt, amelyben az indulatok végletesebben, a megélhetés keményebben ábrázolhatók. Ezek alapján
akár a Cabiriából is lehetne jó színpadi adaptációt készíteni, mint ahogy hírlik: Amerikában már musical-változata is
van.
Csakhogy erről engem a dramaturgiai munkát végző Mészáros Márta és Pataki Éva nem igazán tudott meggyőzni. Ez
a színpadi változat gyengébb, kevesebb, kevésbé indokolható, mint amit a filmélmény adott.
Cabiria filmtörténete egyfajta elszigeteltség, magány története. Maga Fellini nevezi úgy, hogy „Cabiria nem más,
mint Gelsomina (Országúton) elbukott nővére.” Miközben a szeretetet és szerelmet keresik, magányosak, vagy
alig-kapcsolatban élők, kicsit chaplini botorkáló figurák, bukásra ítélten is valamiféle belső erőforrásokból erőt és
optimizmust merítő kis verebek. A látott színpadi Cabiriát minden társnője és a hozzájuk tartozó stricik is örömmel,
lelkesedéssel üdvözlik, hívják, maguk közül valónak ismerik el, centrumban van, de a Kecskés Karina által életre
keltett Cabiria sem marginális verébke, hanem a legjobb nő ezen a placcon, akár luxuskurva is lehetne. A férfiakkal
persze nincs szerencséje, mert Giorgio, a stricije, és Oscar, a „vőlegénye” (ez ügyes rendezői szereposztás, hogy
mindkét szerepet az ideális Árpa Attilára osztották) csak annyiban különböznek egymástól, hogy más a taktikájuk: az lőbbi tettlegesen is vízbe löki, az utóbbit valami visszatartja a gyilkossági kísérlettől, miután megszerezte a lány
minden pénzét.
Hasonlóképp azonos színész, Kovács István játssza a hiú, nőbolond sztárt, és a cipollai vonásokat felmutató
hipnotizőr-mágust is, mint olyan férfiakat, akik valami extrém helyzetben lépnek kissé kívülállón, de mégis egy-egy
pillanatban meghatározóan kapcsolatba a lánnyal. Ez is jó rendezői ötlet.
Az, hogy ezeknek az embereknek mi is a foglalkozásuk, csak külsőségekből tudjuk meg, de miközben lébecolnak a
Bástyasétányon, soha egyetlen kuncsaft nem viszi el őket, maximum a stricijük. Ugyanakkor időnként a kelleténél
többen nyüzsögnek a falatnyi színpadon, szinte egymást zavarva a játékban. Az öreg kurvának (Hámori Ildikó)
megvan a maga funkciója, de Czinkóczi Zsuzsa színtelen szerepeltetését, és az általa játszott Marisa utcalányt,
idevéve Romolót, a stricijét (Borbély Sándor) is, semmi sem indokolja, hacsak az nem, hogy a filmekben kiváló
alakítást nyújtó színésznőnek ez az első színpadi szerepe. Funkciótlan Chiara, a zenész lány is, Bálint Emese
ráadásul teljesen össze-vissza, rossz ritmusban zörög a csörgődobbal, mint akinek most van először kezében ilyen
szerszám. Bicskey Lukács (Béna strici) és Kapócs Zsóka (Rosie utcalány, illetve Jessie, Lazzari kedvese) szerepében
jól a helyén van. De az egész kompánia annyira nem olasz, annyira nem római, és annyira nem hitelt érdemlő, még
Balázs Andrea sem, akit a Tortúra főszerepében nem győztem dicsérni, hogy az már feltűnő. Ki-ki bejön, ágál egy
keveset, aztán valahova kimegy, majd visszajön, szóval ez az ötlettelen lézengés jellemezte a próbán látott élményt.
Remélhetőleg a bemutatóra, és a fotósok zavaró jelenléte helyett a közönség együttlélegzésével kísérten ezek a
gyengeségek is elmúlnak majd.
Visszatérve még Cabiria jellemére, Fellini hősnője nemes és tiszta, akire az élet vesztes szerepet osztott, és bár
mindenki csak kihasználja, ő valahogy mindig talpra áll. Mészáros Márta hősnője hasonló, de a rendezés az ő sorsát
valamiféle halálvággyal, ráadásul egyfajta „haláltánccal” zárja le. Áldozat, de katarzis, vagy optimizmus nélkül. Ez
volna az „üzenet”, ami a színpadra vitelt indokolná? És mivel még most sem derült ki számomra, hogy mi indokolta
ezt a darabválasztást, befejezem azzal, hogy sem rábeszélni, sem lebeszélni senkit nem szeretnék a darab
megtekintésétől.
Én, magánemberként továbbra is maradok a Fellini és Masina nyújtotta élménynél.
