A közösségi emlékezés felelősségét és a tanulságok megfogalmazásának jelentőségét hangsúlyozta az MTA Székházának Dísztermében egybegyűlt kutatók, diplomaták és érdeklődők előtt elmondott köszöntőjében Pálinkás József, az Akadémia elnöke. Figyelmeztetett: „Ki kell mondanunk, hogy mit nem szabad elfelejtenie a közösségnek. A tanulságok megfogalmazásához azonban törekednünk kell az események teljességének felidézésére, az adott kor világeseményeinek, életkörülményeinek, közgondolkodásának, érték- és eszmerendszerének pontos figyelembevételére, beleértve azt is, ami abban megvetni és elítélni való”. Pálinkás József szerint éppen azért szükséges a pontos közösségi emlékezés és annak rögzítése, hogy hitelesen mondhassuk: holokauszt soha többé nem történhet. Az MTA elnöke a magyar holokauszt emlékezetének folytonosságát és valóságát megerősítő eseményként jellemezte a tudományos konferenciát. „Hetven év távlatából tekintünk ma vissza, és a feladatunk az, hogy jelezzük: az emlékezés és az emlékeztetés nem csupán megőrzés. Hanem vállalás és figyelmeztetés”– hangoztatta. Hozzátette, vállalni kell a múlttal és jelennel való őszinte szembenézést, a mérhetetlen emberi szenvedés emlékének megőrzését, a rémtettek, valamint a hozzájuk való út pontos és hiteles feltárását, valamint azt, hogy nem mentjük a bűnösöket, de „csak a bűnösöket nevezzük bűnösnek, és nem nevezzük kollektív bűnösnek a magyar nemzetet”.
A felelős közösségi emlékezés jelentőségét méltatva Pálinkás József arra hívta fel a figyelmet: csak az lehet a legszélesebb egyetértés irányába mutató figyelmeztetés arra, hogy ne történhessen meg mégy egyszer, ami hetven éve megtörtént. „Aol az emlékezés felelősség, ott a feledés bűn”– fogalmazott, és annak a reményének adott hangot, hogy az Akadémián rendezett konferencia a közbeszédben is érvénnyel bíró, jól hallható, tudós, tiszta szó lesz, amelyre nemcsak hetven, de sokszor hetven év múlva is hivatkozni lehet mint a minden torzítástól mentes emlékezés felé tett jelentős lépésre.
Fontos és jelentős tudományos fórumnak nevezte a rendezvényt beszédében Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója. A magyar és az európai zsidó közösség üldöztetésének történetét feltáró tudományos kutatások fejlődését áttekintve, örvendetesnek nevezte, hogy évtizedes elhallgatás után Magyarországon jelen van és erősödik is a Soá kutatása. Fontos változásként említette, hogy a történeti forrásokhoz való hozzáférés könnyebb lett, és szembetűnőnek nevezte a vidéki levéltári anyagok alapján folytatott munkák eredményességét is. Úgy vélte: a holokauszt magyar nemzeti tragédiaként való befogadásában is érezhető a fejlődés, de mint fogalmazott, a teljes integrációig hosszú még az út.
„Eben az épületben van lehetőség a hiteles emlékezésre” – jelentette ki Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke, aki szerint, ha a hiteles emlékezést segítik elő, akkor ne bánjuk a sokszor éles vitákat sem. Heisler András szorgalmazta a tudomány művelőinek együttműködését, fontosnak nevezte egymás érveinek meghallgatását és megértését. Beszédében kiemelte: a Magyar Tudományos Akadémián rendezett konferencia azzal biztat, hogy a történelem tanulásának folyamatában képesek leszünk előre lépni.
A holokauszt kutatásának új eredményeit összegezte a jeruzsálemi Jad Vasem intézetből érkezett Dan Michman professzor. Mint mondta, a korábban elsősorban az összegyűjtött tudás bemutatását célul kitűző kutatások egyre gyakrabban foglalkoznak teoretikus kérdésekkel, a történelem és az emlékezés kapcsolatának vizsgálatával. A világszerte élénk érdeklődéssel kísért téma kutatásának nagy lendületet adott a múlt század nyolcvanas éveinek végétől a kommunista rezsimek bukása. Személyes élményeken alapuló feljegyzések, a második világháború utáni perek jegyzőkönyvei váltak kutathatóvá, a történészek pedig a holokauszt helyszínein is szabadabban folytathatták munkájukat. A professzor szerint a kutatások egyik iránya a jövőben az elkövetőktől az üldöztetést kívülállóként szemlélők, illetve az üldözötteket segítőkig terjedő kör vizsgálata, amelynek révén még árnyaltabb képet alkothatunk majd a történtekről.
Romsics Ignác akadémikus az 1920-as numerus clausustól a holokausztig tekintette át a magyar zsidóság jogfosztásának és üldöztetésének folyamatát. Az izraelita vallású diplomások arányának visszaszorítását célzó törvényt az állami szintre emelt antiszemitizmusként értékelte, és kitért a jogszabályt lehetővé tévő kulturális, történelmi, gazdasági és szociális okokra is. Az akadémikus kiemelte: az 1938-tól életbe lépő zsidótörvények, a mind erősebb diszkrimináció és kirekesztés ellenére a hazai zsidóság helyzete Magyarországon jobb volt, mint a környező országokban. 1944-ig a közösség túlnyomó többségének életét nem fenyegette veszély, ez pedig kivételesnek számított a tengelyhatalmakhoz tartozó európai államokban. A márciusi német megszállással azonban új helyzet állt elő. A németek azt várták el a magyar hatóságoktól, hogy a külföldi példák alapján „oldják meg” a „zsidókérdést”. A Sztójay-kormány pedig öt hónap alatt mindazt megtette, amit a megszállók és a hazai szélsőjobb követelt. Bár többen – közöttük katolikus és református főpapok is – felemelték szavukat a deportálások ellen, széles körű társadalmi ellenállás nem alakult ki. Romsics Ignác szerint Horthy Miklós kormányzó a hadi helyzet alakulása miatt állította le a deportálásokat július elején. A 200–250 ezres budapesti zsidóság így az elhurcolástól megmenekült, a II. világháború 900 ezres magyar emberveszteségéből azonban így is mintegy félmillióra tehető a zsidó származású magyarok száma, akik közül sokan az 1944 őszén bekövetkezett nyilas hatalomátvétel után veszítették életüket. Romsics Ignác a holokausztot olyan szörnyűséges tettnek nevezte, amely az egész magyar társadalom számára tragédia. Hozzátette: a német katonai megszállás nélkül a népirtás nem történt volna meg, de a holokauszt mégis az egykori magyar és német állam, valamint társadalom közös felelőssége.
A konferencia további előadói közül magyar és külföldi történészek elemezték egyebek mellett a szövetségesek katonai-politikai céljait és a magyar holokauszt kapcsolatát, a lengyelországi emlékezetpolitikai vitákat, valamint Horthy Miklós 1938 és 1944 közötti szerepét.
