Van üres, éppen nem használt üzlethelyiség a Mariahilfer Strassén is. De mindenekelőtt azért, mert éppen átépítik a boltot. Egyikben éppen dolgoztak a kőművesek, még szombaton délelőtt is, a másik üresen tátongott, láthatóan a villanyszerelőket várta. Volt olyan is, amelyikről már nem sikerült kideríteni, milyen vircsaft folyt benne egykoron, de a kirakatában néhány formás porcelán- meg agyagedény, ceruzarajz, akvarell kellette magát. Jól látszott, hogy nem eladás céljából rakták ki, hanem azért, hogy addig se legyen üres, amíg új gazdája lesz a boltnak. Hasonló kép fogadja a szemlélődőt a bevásárlóutcából nyíló mellékutcákban is, viszont agyonplakátolt, összefirkált, hajléktalan-betyárbútorral „berendezett” belépőt nem láttam.
A városképért is felelős Gerhard Berger építészmérnök, műszaki főtanácsos, a bécsi városháza városépítészeti igazgatóságának vezető munkatársa mondja, hogy a múlt század hetvenes évei óta a városvezetés szigorúan tartja magát az akkor elhatározott elvhez és gyakorlathoz, amely szerint szisztematikusan meg kell újítani a városközpontot. Földrajzilag ez az ottani nagy körút, a Gürtel által határolt terület. A ma már 1,7 milliós Bécset (2030-ra ismét kétmilliós lesz, mint 1920-ban – jegyezte meg a mérnök úr) újra be kell népesíteni, azaz: vissza kell csalogatni a belvárosba azokat, akik „elmenekültek” a környező helységekbe, illetve a peremkerületekbe. Azzal, hogy a Gürtelen belül lehetőség szerint csillapítják a közúti forgalmat; sétálóutcákat alakítanak ki, szolgáltatóegységeket, kis boltokat (ahol köszönnek és visszaköszönnek a belépőnek), kávézókat, éttermeket létesítenek. Aki be- és visszajön a belső kerületekbe, az mindenekelőtt a városközpontnak az átlagosnál magasabb életminőségét értékeli és keresi. Ezeknek az embereknek, családoknak már más az életvitele, mások a vásárlási, szórakozási szokásai, mindinkább hasonlítanak a valamikori „békeidőkben” élőkére. Ők azok, akik nem pattannak a kocsijukba, ha két utcával odébb van dolguk, hanem gyalogolnak, nézelődnek, legföljebb bicikliznek.
Erre az életmódváltásra reagált a kereskedelem és a szolgáltatóipar is – hívja föl az újságíró figyelmét Berger
mérnök. Az élelmesek egymással versenyezve vették meg, bérelték ki a pár évtizeddel ezelőtt megüresedett
üzlethelyiségeket, és megnyitották az új boltokat. Lehet, hogy az egykori textiles helyén már nem finom kelmék
között váltogat a vevő, hanem exkluzív kozmetikai cikkek kínálják magukat. Ha már textil említtetett: a „rőfösök”,
például, könnyen bejárható körben találhatók, és egyáltalán nem féltékenyek egymásra, mert mindegyiknek megvan
a maga sajátos kínálata és a vevőköre.
A kéz- és képzőművészek, valamint más kreatív személyek is fölfedezték a földszint előnyeit, és szinte beültek a
kirakatba, legalább is úgy alakították ki alkotó- és munkahelyeiket, hogy a járókelő beláthasson hozzájuk, miközben
gyakorta késő estig dolgoznak, tárgyalnak. A csaknem utcára településnek csábító előnye a biztonságérzet: a jó
közvilágítást nem kedvelik a rosszban sántikálók.
Csakhogy a Gürtelen túlra nyúlik az osztrák főváros. Miként Budapesten, akként Bécsben is külön sávot alkot a városnak a belváros és peremkerületek közötti része. Oda is beköltözött már a polgári jólét?
Beszélgetőtársam nem jön zavarba, a tényeket említi: sok évnek, akár évtizednek kell még eltelnie ahhoz, hogy a többi között az Ottakring kerületi Brunnenmarkt és környéke „feljavuljon”. (Némelyek szerint ez az a környék, ahol a Balkán kezdődik…A statisztika szerint a lakosság 40 százaléka török nemzetiségű.) Ez nem az a környék, amelynek lakói képesek órákat sorban állni, hogy helyet kapjanak egy operaházi premierre. A lényeg: itt még nem kezdődött el a föllendülés, az elv és a gyakorlat azonban ugyanaz, mint a belvárosban: az infrastruktúra korszerűsítésével, kiépítésével kell értéket adni az ingatlanoknak és a valamikor mutatós fölépítményeknek is. Bécs mintegy ötmilió euróért rendbe hozatta a Brunnenmarkt 650 méter hosszú szakaszát, a tulajdonosok egy részét már sikerült meggyőzni, hogy újíttassák föl a házaikat. A környéken megvalósuló ingatlanberuházások aránya 1–10 a magánbefektetők javára az állam, a város ellenében.
És láss csodát – emeli föl hangját a műszaki főtanácsos –, a felújított házak tágas lakásai sorra elkelnek. Jól képzett, értelmiségi fiatalok költöznek a megszépülő otthonokba, olyanok, akik nem ódzkodnak az idegenektől, a külföldiektől. Az átlagosnál jobb módú, fiatal családok szívesen költenek akár a belvárosinál is többet az otthonukra, mert tágas, emberi léptékű, jól berendezhető. Ezen a környéken, a többi között a Lerchenfelderstrassén (a bécsi
Pacsirtamező utcán) is fölfedezték nem csupán a kereskedők, hanem nagyobb számban a vállalatok a földszinti munkahely előnyét, akárcsak a belvárosban. Látványosan emelkedik a 130–140 esztendős (még megmenthető)
lakóépületek ára.
„A bécsi városháza nem híve a régi utcasorok elbontásának – magyarázza Gerhard Berger. – A műemléki szakemberek is óva intenek az elhamarkodott dózerolástól még akkor is, ha látszólag egy-egy épületcsoport megérett az eltüntetésre. Megfontoltan védetté nyilvánítják a külvárost, mert kettős érték: pénzben kifejezhető az ingatlan és a rajta álló épületé, és euróban meghatározhatatlan a történelmi értéke. Nem szabad elfeledni: ez is Bécs, a miénk is, amit eleink ránk hagytak, az örökséggel pedig csínján kell bánni, hogy mi is örökül hagyhassuk.”
Sorozatunk második része itt olvasható.
Írásunk a comPRess, Bécs város képviseleti irodájának segítő közreműködésével készülhetett. Köszönet érte!
