Bécs, 17. kerület, ismertebb nevén Hernals. Itt, a Wurlitzergasse 89. alatti hatalmas háztömbben működik az eredetileg is az elesettek gyámolítására létesített, férfiak számára berendezett átmeneti lakóház. Monika Wintersberger-Montorio, az említett FSW alapítvány leányvállalatának, a Wieder Wohnen GmbH-nak (a lakni tanítás s a lakáshoz juttatás céljából alapított közhasznú kft.) ügyvezetője mondja beszélgetésükkor: a jóléti osztrák állam egyik kimagasló teljesítménye a hajléktalanok, fedél nélküliek gyámolítása. A Wieder Wohnen kilenc létesítményéből hat az átmeneti szállás: férfiaknak, családoknak, nőknek és párban élőknek, továbbá halmozottan hátrányos helyzetű fiatalkorúaknak és fiatal felnőtteknek. Van a társaságnak még férfiak hosszabb idejű, akár több éves ott-tartózkodására létesített lakóháza, külön lakóépülete családok számára és hajléktalanok napközi ellátását, szociális gondozását segítő központja is. A Fonds Soziales Wien (FSW) 150-nél is több partnerszervezettel működik együtt Bécsben a lakosság, a fővárosban élők szociális és egészségügyi támogatása céljából. Az alap és társszervezetei ugyanis nem csupán a hajléktalanokról, átmenetileg válságba jutottakról (adósságcsapda!) gondoskodik, hanem a saját otthonukban élő beteg és idős, fogyatékos emberekről is, akik a gyámolításuk nélkül akár meg is halhatnának…
„Bécs városa örvendetesen szép összeget, évente 630 millió eurót (kb. 176,5 milliárd Ft!) költ a polgárok és vállalkozások által befizetett adóból arra, hogy fedezze a szociális és egészségügyi szolgáltatásokat, még hozzá magas színvonalon – mondja Wintersberger-Montorio. – Bécs 400 pontján kereken 3800 személy számára létesült lakóhely, közte számos önálló lakás, mindenekelőtt rászoruló családoknak. Miután nem állandó lakhelyekről van szó, évente mintegy 5400-an használják ezeket a jól ellátott, felszerelt, karbantartott, egészséges és munkatársaink által folyamatosan ellenőrzött egységeket. Munkánk központi célja, hogy kellő felvilágosító, segítő, problémamegoldó tevékenységgel – miközben a rászorulók legtöbbjének gyakorlatilag elsősegélyt nyújtunk a továbbéléshez, a megkapaszkodáshoz – megmutassuk a kiutat a szorult helyzetéből. Sokukat, például a hosszabb ideje hajléktalanként tengődőket, újra meg kell tanítanunk a négy fal közötti életre, az önellátásra, a tisztálkodásra, az együttélésre az emberi közösségben, önmaga és társai becsülésére, arra, hogy miként kell élni és lakni…”
A „hajléktalan” bécsi értelmezésére terelődik a szó a wurlitzergassei átmeneti szállás vezetői irodájában. Wintersberger-Montorio és a Fonds Soziales Wien szóvivője, Florian Winkler elmondja, hogy kétféle csoport különböztethető meg. Az egyik a szó szoros értelmében az utcán, parkok padjain, hidak alatt, pályaudvarokon, nyilvános vécék előterében, lebontásra ítélt épületek omladozó helyiségeiben, félre állított vasúti roncskocsikban él.
Ezeknek az embereknek egy része (ha a szükség úgy hozza) ingázik a kórházak, ápolási helyek és a felsorolt objektumok között; sokuk eleve nem hajlandó rendezett körülmények közé vonulni. A másik csoport éjjeli menedékhelyeken, szükségszállásokon húzza meg magát, aztán reggel visszatér a „természetbe”, hogy folytathassa hagyományos életvitelét. Közöttük nagyon sok az alkohol- és a lekibeteg, az önmagát teljesen elhanyagoló, éppen csak vegetáló személy, aki gyakorta már az önvédelemre is képtelen, abszolút sérülékeny.
„De ember, és éppen ezért védelemre, gyámolításra, segítségre szorul, hogy előbb-utóbb talpra állhasson” – hangsúlyozza Winkler. Mint kiderül, nem csupán osztrák állampolgárokról van szó. Amikor körbejárjuk a hernalsi otthont, az egyik szoba névtábláján magyar név ötlik a tudósító szemébe. A lakó nincs otthon, informátoraim viszont a személyiségvédelemre hivatkozással nem közölhetnek róla semmi érdemlegeset, pusztán annyit, hogy törekvő, rndszerető, munkát kereső férfi.
Az anyagiak is szóba kerülnek. Az adókból származó hajléktalanalapból nem csupán a szigorú költségvetésre és elszámolásra kötelezett közhasznú társaság kap pénzt, hogy fenn- és karbantartsa a gondozására bízott ingatlanokat, fedezze az állandó kiadásokat és főhivatású munkatársainak a bérét, hanem a gyámolítottak is. Havonta 744 euró illeti őket személyenként. Ebből azonnal levonnak tőlük 186 eurót a lakbérre és a rezsire.
„Nagyon fontos rávezetni többségüket arra, hogy a lakásért fizetni kell, az nem juttatás – magyarázza Monika Wintersberger-Montorio. – Az előzetes környezettanulmány után hozzánk beutalt személyel folytatott ismerkedéskor közöljük, hogy nem öröklakásról van szó. Tehát mindeképpen ki kell fizetni a lakbért, amit az egyszerűség kedvéért eleve levonunk a járandóságából. Értésére adjuk, hogy ki is rakható innen, ha elhanyagolja a körletét, a szobáját, önmagát, ha nem takarít, nem tisztálkodik, szemetel és szemetet halmoz föl, ha összeférhetetlen vagy a társait megfélemlítő magatartást tanúsít. A tisztességes viselkedésnek, együttműködésnek a jutalma a gondozók törődése, a társadalom segítő keze, a munkához juttatás. Ez utóbbi talán a legnehezebb – mondja az igazgató asszony. – Mindenképpen előnyben vannak az iskolázottak és a szakmával rendelkezők; volt már diplomás lakónk is, nemegy. Természetesen segítünk azoknak, akik tanulni szeretnének. Előfordul, hogy ők az átlagosnál is tovább maradnak nálunk akkor, ha időközben még nem fordult jobbra az életük.”
A beszélgetésünk színhelyéül szolgáló wurlitzergassei épület kapcsán szóba kerül, hogy Bécs – mindenekelőtt a Rotschild-alapítvány pénzéből – már évszázaddal ezelőtt hozzálátott a fedél nélküliek társadalmi megsegítéséhez. Akkoriban „divat” volt az ágyra járás. A városban és környékén dolgozók, önálló lakásuk nem lévén, és mert a jövedelmükhöz mérten magas albérleti díjat sem tudták fizetni, a szó szoros értelmében ágyra járó páriák voltak. Náluk nem sokkal jobb módúak a lakásuk egy-egy szobájában állítottak föl ágyakat, és adták ki váltott műszakban dolgozóknak. Ily módon a nappal munkában lévő ágyában aludt az éjszaka dolgozó, és fordítva. Ezen az áldatlan állapoton akart változtatni a császárváros a hajléktalanotthonok alapításával.
A mostani rendszer persze összehasonlíthatatlanul többet ad az egyénnek, nőnek, férfinak, fiatalnak, családoknak egyaránt. A mélypontról fölemelkedés lehetőségét. Ha ugyanis van biztos fedél az ember feje fölött, ha emberszámba veszik, úrnak és asszonyomnak szólítják, ha nem kell rettegnie, hogy a nála még elesettebbek netán elemelik a parki padról, a híd alól egyetlen vagyonát, a motyóját, ha megbíznak benne, és a mindennapi megélhetéshez rendelkezésére bocsátott pénzt (szociális segélyt) maga oszthatja be, ha ismét felelősségel tartozik önmaga, társa, családja iránt, ha újra emberként élhet, akkor igen nagy az esély a fölkapaszkodásra, a kitörésre.
A Fonds Soziales Wien és a Wieder Wohnen hivatásos és önkéntes szociális munkásainak legnagyobb sikerélménye, amikor az általuk segítettek elköszönnek, mert sikerült újra megvetniük a lábukat az életben, munkát, megfizethető otthont, társat, közösséget találtak. „Túl szép lenne a kép, ha csak ilyenek lennének – mondja a több évtizedes tapasztalatai alapján a köznapi valóságot és az embereket jól ismerő Monika Wintersberger-Montorio. – Nem mindenki képes ugyanis kilépni az életbe. A visszamaradók egy része a hajlott kora, megromlott egészsége miatt képtelen új életet kezdeni, másik részéből hiányzik a kellő akarat, bátorság, elszántság, lelkierő. Ők azok, akik gyakorlatilag végleg a társadalom támogatására szorulnak, és költöznek be a számukra létesített «szociális öröklakásokba», ahol az itteniekhez hasonló körülmények között élhetnek. Ami a lényeg: emberként élhetnek, és nem a szabad ég alatt, nem pusztán vegetálva, olyan lényként, akinél talán csak a magára hagyott újszülött sérülékenyebb…”
Írásunk a comPRess, Bécs város képviseleti irodájának segítő közreműködésével készülhetett. Köszönet érte!
Sorozatunk második része itt olvasható.
