A félreértések elkerülésére: Bayer Ilona vendégként lépett be a fiatalkorúak tököli büntetés-végrehajtási intézetébe.
A magyar tévéhíradó-történet prominense a jó magaviseletéért jutalomként kiválasztott tizenhét srác és néhány szakmabeli társaságában (jobb szó híján) nosztalgiázott a televíziózásról, műsorkészítésről, az elektronikus újságírás boldog-keserves évtizedeiről – ma már egy kicsit történelemnek is számító eseményeiről.
Azoknak, akik csak mostanában kezdték a tévézést: Ilona pályája Szolnokon kezdődött: 1967–74 között a Magyar Rádió és Televízió helyi stúdiójának riportere, utána egészen 2001-ig a Magyar Televízió Híradójának szerkesztő-riportere, műsorvezetője. És közben is, 1999-ig a Szabadság téri palota sok kedvelt műsorának „arca”. A világmegváltó képernyőt (kényszerűségből) számítógép monitorra cserélte: az Elite című társasági magazin főszerkesztő helyetteseként dolgozott 2001–03 között, aztán újabb váltással szellemi szabadúszó lett.
A tököli „zárthelyin” elhangzott, hogy 1990 őszén Hankiss Elemér akkori elnök által kezdeményezett kísérleti Híradóból később létrejött Egyenleg című hírműsor sajnálatos megszűnte után a Magyar Televízió más alkotóműhelyeiben dolgozott – elsősorban kulturális és belpolitikai területen. Ezzel egy időben önálló költségű portréfilmeket forgatott Kálmán János rendező-operatőrrel, a többi között a Párizsban élő világhírű magyar szobrászról, Pierre Székelyről. Az alkotást 1999-ben bemutatták Párizsban, majd a 30. Szolnoki Nemzetközi Képzőművészeti Fesztiválon különdíjat nyert. Televíziós munkái mellett tíz éven át rendszeresen vezette a Magyar Rádió kulturális ajánlóműsorát. Híradós munkásságáért többször kapott nívódíjat, a Miskolci TV-film Fesztiválon a riport kategória díját kapta (1988), 1989-ben pedig a Haza Szolgálatáért Érdemérmet (az Irakban nemzetközi békefenntartói feladatot ellátó magyar ENSZ-katonákról forgatott riportfilmjéért). Bayer Ilonát a Civil kurázsi című műsoráért Tolerancia-díjjal tüntették ki.
Tökölre tartván a börtönéletről, elítéltek és a társadalom viszonyáról elmélkedett a társaság, és egyetértés alakult ki arról, hogy senki sem akarhatja azt, hogy a fiatalkorúak tököli büntetés-végrehajtási intézetéből elvadítva és önmagukból kifordulva térjenek vissza a törvény szerint már tiszták a társadalomba. Megérkezésünkkor a filmekből ismert „fegyenc-sorra” számítottam, ehelyett olyan érzésem volt (kollégáimmal egyetemben), mintha egy erdei táborba toppantunk volna: kisebb tavacska, közepén szökőkúttal, nem messze tőle srácok fociznak hatalmas beleéléssel. Csak a padon üldögélő börtönőr nem illett a csaknem idilli képbe, és persze a reflektoros őrtornyok sem.
A „tévés” beszélgetésnek helyt adó zsibongóból öltöző, konditerem ajtaja látszik. A könyvtárszoba ajtaján plakát:
MTV Híradó anno. Minden, ami a képernyő mögött van. Beszélgetés Bayer Ilona műsorvezető-szerkesztővel. A
televízió hőskoráról, a híradószerkesztés műhelytitkairól.
A Zugló Tv-nél dolgozó régi MTV-s kollégákkal emlékezik Ilona a régi szép időkre, míg megérkezik a „közönség”.
Bátran kérdező, véleménynyilvánító, érvelő társaság, jó velük beszélgetni. (A börtön sajtósa tudatja a vendégekkel:
a legjobb fejeket válogatták ki a közösségből – őket is jutalomból.) Ilona hivatásszeretetről beszél, közben vázolja a
pályafutását, majd arról, hogy előfordult, amikor „föntről” megpróbáltak beleszólni a képes krónikát készítők
munkájába, és legtöbbször a találékonyságukon múlott, hogy végül mégis csak elmondták, megmutatták, amit
közölni akartak az országgal.
Nemrég, a Magyar Televízió ötvenedik évfordulóján lehetőség nyílott arra, hogy a „Volt egyszer egy csapatként”
Aczél Endre és munkatársai visszatérhessenek egy retro Híradó erejéig a képernyőre. Ezzel kapcsolatban kérdezték a tököli fiúk: „Ha azt mondanák, hogy holnaptól tévé, akkor visszamenne?” Határozott bayeri válasz: „Igen. És mindannyian visszamennénk, ebben teljesen biztos vagyok! De csakis olyan tévébe, ahol ismeretlen a kézi vezérlés; mert anno – a rendszerváltás első évében – amiatt álltunk föl”.
Bayer Ilona meggyőződése: „Az embereknek kell a jó, és az emberekben benne van a jó!” Lehet, hogy „kényes”
kérdésnek szánta a megfogalmazója, amikor azt tudakolta, hogy annakidején „politikailag hogy és hol állt?” Ilona:
„Beleszülettünk az egypártrendszerbe, abban éltünk, mert nem volt más. Mindig is igyekeztem kimaradni a
politikából, ma még inkább. Egykoron nem sokat éreztem a politikai nyomásból, de időnként azért én is kaptam
belőle…”
Ennek ellenére mindig arra törekedett, hogy a lehető legtöbbet közvetítsen a magyar valóságból, nem egyszer
feszegetvén a láthatatlan, ám meglévő kereteket. Mosolyogva emlékezik: „Én voltam a szolnoki naiva a 3T (tiltott,
tűrt, támogatott műsorok, művek) idején”. Tévézésről lévén szó, kikerülhetetlen a „hírességek, sztárok” celebek,
percemberkék témája. Kérdés hasít a levegőbe: „Miért lesznek, lehetnek bűnözőkből tévésztárok?” A válasz rövid és
lényegre törő: a bulvár jóformán bármit megenged(het) magának.
Ilona nem titkolja, szívesen indítana nosztalgia-híradót, nosztalgia-csatornát; meggyőződése, hogy sok, egykori, a
pályát kénytelen-kelletlen elhagyó csatlakozna az alkotók közé. És abban is biztos, hogy népes nézőközönsége lenne a csatornának. Kérdés, persze, hogy miből tartaná el magát a hitelességet zászlajára író (s)óhajok tévéje…
A mai tévés állapotokra és fiatal pályatársaira vonatkozó kérdésre ekként fogalmazta meg a válaszát: „Örömmel
tapasztalom, hogy mai fiatalok is nagyon tehetségesek. Csakhogy: nem ők döntik el, milyen (legyen) a híradó. Én a
mai körülmények között nem tudnám befutni azt a pályát, amit magam mögött tudhatok. Nem tudnék szembe
fordulni önmagammal, lelkiismeretemmel, meggyőződésemmel, mert az a szakmai tisztesség, a hivatás kárára
menne.”
Rövid kérdésre: „Ön minek tartja magát?” mosoly menti válasz: „Televíziós újságírónak, közszolganőnek”.
