Szabó Magda (1917-2007) Kossuth-díjas író, költő műfordító életművében előkelő helyet foglalnak el a drámák, amelyek között történelmi és társadalmi színművek egyaránt megtalálhatók. Az 1976-ban bemutatott „Az a szép, fényes nap” először a Nemzeti Színházban, Marton Endre rendezésében került színre, Sinkovits Imre, Kálmán György, Kállay Ferenc, Tyll Attila és Sinkó László főszereplésével. A drámai szövegek persze időnként változnak, az első két nyomtatott kiadás jelenetezése pl. némiképp eltér egymástól.
A történelmi eseményekről általában tudjuk, hogy megtörténtek, de nem tudjuk, hogy pontosan miként. Ez adja azt az írói szabadságot, amellyel egy-egy alkotó a saját korában rendszerint úgy ábrázol történelmi hősöket, hogy azok a mindenkori írói jelenhez is szóljanak, amiket aztána nagyrendezők még inkább a maguk olvasatában állítanak színre. Szabó Magda a maga korában jókora dezilluzionizmussal és legkevésbé sem rejtett anakronizmusokkal írta meg a Vajk megkeresztelését megelőző órákat az esztergomi várban, és a közel 40 év előtti bemutató is sok olyasmit tudott felébreszteni a korabeli nézőben, amiken az elgondolkozhatott.
Kerényi Imre 2014-ben úgy tekint erre a műre, mint ami nem csupán családi dráma a fejedelmi udvarban, hanem mint ami az ezer évvel ezelőtti első magyar sorsfordító „rendszerváltás” természetrajzát írja meg. A vicc az, hogy ehhez alig kellett hozzányúlniaa SzabóMagda által írtakhoz! A látott előadásban elhagyott két kisebb szereplőt, és pici hangsúlyokat felerősített a szövegben, pl. a beethoveni Örömóda-dallam, vagyis az Európai Unió Himnuszának és azIstván királynyitánynak a zenei felidézésével. Némajátékkal hozzáillesztett egy bevezető mozzanatot a sámán megölésével és egy „haláltánc-epilógust” Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése című festményének vetített, és játékkal felidézett ábrázolásával összekötve, és a néző, látva, hallgatva az előadást megdöbben: ez a mű mennyire a máról szól!
Szabó Magda sem hihette, hogy ennyire a jövőbe lát, midőn a múltba néz, de Kerényi, aki pártpolitikai kulturális korifeusként nem egy vitatható döntésével és megnyilatkozásával vívott ki jogos bírálatot és nemtetszést a társadalomban, most eredeti szakmájában, rendezőként mennyire remek színházi előadást hozott létre az ő anyagából!
A darab 994 őszén játszódik Géza fejedelem (Dörner György) esztergomi várában, ahol fia, Vajk (Jánosi Dávid) megkeresztelésére készülnek, amely esemény egyben a magyarság csatlakozásának jelképe is az európai keresztény királyságok közösségéhez. Itt van már Adalbert püspök (Kautzky Armand), aki a szertartást végzi majd, és a királyságok követei között itt van a bajor Henrik embere, a nürnbergi Hermann (Mihályi Győző) is, aki titkos megbízatással szeretné Vajk figyelmét ráirányítani urának lányára, Gizellára, mint akivel egy házasságkötés tartós békét teremthetne a magyarok és németek között. Csakhogy itt vannak az udvar számára kedves azok a magyar, ám a szertartás számára kínos szereplők is, akiket vagy rá kell beszélni bizonyos dolgokra, vagy el kell őket távolítani a vendégek szeme elől. Géza apósát például. Gyula (Koncz Gábor), bár lelkében és cselekedeteiben pogány, de a bizánci udvarban tett látogatása okán már belekóstolt a diplomáciába és az uralkodói körök elfogadott szokásaiba, amit onnan hozott díszöltözéke és címei is bizonyítanak. Őt tehát könnyebb „szalonképessé” tenni. De mit tegyenek Böngével (Nagy Zoltán), a portyázások idejéből itt maradt öreg katonával, aki ráadásul ama hét gyászmagyar egyike, akit a csúfos augsburgi verség után megcsonkítottan küldtek haza megszégyenített hírnökként? Bönge még csak-csak elviselné az újmódi vallást és öltözéket, de azt már nem tűrheti, hogy a magyarok épp a németekkel lépjenek akár házasság által is szövetségre, azokkal, akikkel kölcsönösen utálják egymást, akik felkoncoltak sok ezer magyar harcost, és őt is orr- és füllemetszés után, nyomorékon küldtek haza. Jobban megérti magát az őrt álló Tar vitézzel (Bicskey Lukács), vagy a Lánnyal (Nemes Wanda), aki, miközben dolgozik, állandóan „Az a szép fényes nap” kezdetű pogány dalocskát énekli, és lókoponyával jelzi az idegenek közeledtét! Ők szabadon szolgálják a fejedelmet, és ugyanolyan szabad magyarok, mint ő maga. De Tata (Szakács Tibor), Vajk külhonból fogadott nevelője, és a közelgő szertartás legfőbb intézője már idegen szolga. Ő eredetileg Deodatus néven San Severino grófja volt, csak a magyarok tiszteletből adták neki a Tata nevet, mert megkedvelték. És ott van a szegény olasz Borbély (Lux Ádám), aki nem ért semmit, aki tulajdonképpen úgy áldozat, hogy szolgaként rosszkor volt rossz helyen.
Ez az a közeg, amelyben összecsapnak érvek és ellenérvek, ahol tulajdonképpen mindenkinek igaza van, de ahol kevesen sejtik, hogy vér és mocsok közepette most születik meg egy új, és a keresztény Európa által elfogadott államalakulat, amely századokra kijelöli a magyarság további útját.
Hihetetlen társadalmi erők, eszmék és gondolatok csapnak itt össze, amelynek szálai ma még Géza fejedelem kezében vannak, de már előre mutatnak holnapra, István felé. Gézát és tulajdonképpen Gyulát is elérték már a kereszténység eszméi, de szívbéli hitük szerint ők még pogányok. Mégis nekik kell először leszámolni azokkal az erőkkel, amelyek a távlati terveik útjában állnak. Gyula – harcosként – egykor még Böngével együtt ölte csatában az ellenséget, de Géza már tudja, hogy a diplomácia legalább olyan fontos fegyver, mint a nyílzápor. Gyűlöli ő is a németeket, de elismeri, hogy a taktikájuk és harcmodoruk le tudta győzni a magyarokét, ezért az ő új csele, hogy szövetségre lépve két emberöltőnyi békére van szükség, ami alatt eltanulhatják a Nyugattól mindazt, amiben azok előbbre járnak akár ideológiában, akár haditechnikában, mialatt elaltatják az éberségükett, és aztán, újra megerősödve, ronthatnak majd neki a régi ellenségnek.
Vajk/István nem ezt vallja, ő hisz az új eszmében és úgy akarja népét tovább vinni az európai úton, hogy ne a csatározások, hanem a lovagi és gazdasági fejlődés döntsenek erőviszonyokról. Persze épp ez az átmeneti időszak, ami alatt ő is megtanulja, hogy lesznek, „akiket egy magasabb cél érdekében meg kell fosztanunk az élettől” – legyenek bár rokon, barát (lásd később majd Koppány leverését)! Ennek a filozófiának a jegyében öl most kényszerűségből Géza és Gyula is, amely tetteiket, legalábbis erkölcsi értelemben, a nézőnek is el kell fogadnia, vagy el kell utasítania magában.
Fontosak itt a társadalmi szokások és hiten alapuló felépítmények is. A sámánhitű honfoglaláskor Álmos már nem léphetett az új haza földjére, csak Árpád jöhetett be népével. Kicsit ilyen ez az állapot is: Géza előkészíti a terepet, elviszi fiát a „határig”, de az új államot fiának kell majd megszerveznie – nélküle. Ő már fáradt, vissza kell hát vonuljon, ezért hagyja magára az Istvánná lett Vajkot. A magyarság eleddig törzsszövetségi keretek között szabad magyarokból állt, akik önként szolgálták megválasztott vezetőiket. Ők most még a vár alatt és a várban élnek, de vagy behódolnak az újnak, vagy fel kell áldozni őket a jövőért. Mert holnaptól már egy feudális, hűbéruralmi rendszeren épülő állam lesz itt királlyal, vezető államapparátussal és szolgákkal. Kegyetlen elhatározás a szeretett nép érdekében, amit csak a jövő fog szentesíteni; ma még csak sejthető, remélhető, hogy jó ez a döntés.
Ha most ezeket a morális és politikai kérdéseket rávetítjük a jelen társadalmi helyzetre, lehetetlen nem észrevenni aktuális párhuzamokat. Ezzel nem azt mondom, hogy a történelmi helyzet azonos, hogy a politikai személyiségek azonos súlyúak, vagy a megoldások azonosak volnának. De a kérdés ma is fel van adva, hogy megváltoznak a nemzetközi viszonyok, hogy meg kell tanulni békéket, kompromisszumokat kötni, ha meg akarunk maradni ebben a békés és momentán befogadó közegben, ha kell, egyfajta sérelmek elfelejtése árán is, miközben magyar a magyarral sem tud szót érteni. Ettől olyan aktuálisan mai ez a darab és ettől izgalmas a megrendezése is.
Ezt az előadást a Dörner György vezette Újszínház eddigi egyik legjobb produkciójának érzem. Ebben benne van, hogy az „Az a szép, fényes nap” vitathatatlan értékű, igazi színpadi mű, amely az egymásnak feszülő gondolatokon túl remek szereplehetőségeket kínál, amit a benne szereplő színészek remekül ki tudnak használni, a nézőt pedig úgy szórakoztatja, hogy komoly belső állásfoglalásra készteti.
Koncz Gábor azerdélyi Gyula szerepében egyszerre tragikus és komikus alakítást nyújt. Felmutatja ennek a szenilitás felé mozduló idős embernek az egykor volt értékeit, a mai esendőségét, makacskodását, kissé elszigeteltségét, de azt is, hogy a helyzetfelismerése még mindig működik. Fáj ölnie, hiszen szíve szerint a külföldieket verné ki innen, de amikor szükséges, habozás nélkül cselekszik, mert nem engedheti meg, hogy harcostársa lobbanékonysága lázadást szítson a szabad magyarok táborában, és ezzel veszélyeztesse Vajk megkeresztelésének diplomáciai jelentőségét. A művész időskori pályájának – milyen nehéz ezt a ma is férfiasKoncz Gábor esetébenígy fogalmazni – egyik legragyogóbb összetett alakítását láthatjuk ismét.
Dörner György – hosszú idők után – ismét a színészi képességeinek megfelelő, súlyos főszerephez jutott. Géza összetett jellem, akiben az apai és politikusi nagyság egyszerre van jelen. Kellően okos ahhoz, hogy felismerje: a magyarság útja már nem a kalandozó rabló-hadjáratok és a sámánizmus, de ahhoz, hogy dinasztiával biztosítsa családja és népe jövőjét, fiát már az új kihívásokra kell felkészíteni. Ezért, kicsit saját felfogásán túllépve, kettős nevelést ad neki, amelybe belefér a régi hit tisztelete, de az Európából behívott tanító, az új hit felvétele, a házassággal megszerezhető béke ígérete is. Ugyanakkor megpróbálja Rómát és Bizáncot is féken tartani, kisebb bizonytalanságban tartani, ezzel teremtve egyensúlyi pozíciót a magyaroknak. Dörner alakításában különösen eza nagypolitikus kap jó hangsúlyt.
Jánosi Dávid ideálisan jó Vajk/István szerepére. Még nincs meg az igazi történelmi és színészi súlya, de épp most készül ígéretesen megteremteni. A fiatal uralkodó most tanulja meg jövendő döntéseinek súlyát, amelyhez a felkészítésben már csak az apai áldás hiányzik, vagyis ami történni fog, az közös jóváhagyással történik, még ha nem egyezik is mindenben a Géza által felvázolt jövőképpel. „Az államszervezést nem befolyásolhatja sem öröklött, sem újkeletű ellenszenv, mint ahogy nem befolyásolhatja rokonszenv sem. Csak a nép érdeke, még akkor is, ha annak momentán fogalma sincs, mi van javára. Majd megtanulja!” Egy férfi szavai ezek. Az első alkotmánytervezet már megfogalmazódott, jó lenne közös megegyezéssel bevezetni, ezért mondja Vajk, hogy „most térdelek világi ember előtt utoljára”. Jánosi mozdulatai és mondatai a pontos értelmezésnek köszönhetően egyre határozottabbak és felnőttebbek. Nagyon jó lehetőség ez, hogy nevét egyszer s mindenkorra megjegyezzük.
Nagy Zoltánsem szokhatott hozzá az ilyen szerepekhez, de látszik, mennyire jól érzi magát Bönge bőrében. Ez az írmagnak itt hagyott, koldussá tett gyászmagyar kicsit Tiborc elődje, akiben a panaszokon túl a törlesztés vágya is ott munkál. De ő még a régi, kaszabolós harcmodorban hisz, nem érti a diplomácia tőrpenge nyelvét, ezért van pusztulásra ítélve, történelmi értelemben mindenképp. Bönge fel akarja lármázni a szabad magyarokat, mert a sámánt megölték, de képzelhetjük, mi lenne az évszázados következménye a vendégbarátságot megsértő vérengzésnek, ezért kell meghalnia. Nagy igazságokat mond ki, igaz, de ha ezeknek szereznének érvényt, többet ártana, mint használna.Nagy Zoltánszínészi ereje méltó módon jön át a nézőtérre ebben az igen fontos szerepben.
Szakács Tibor a királyi nevelő szerepében ugyancsak nem egysíkú jellem. Deodatusként hívásra jött, egyházi küldetéssel, kivívta magának, hogy a magyarok Tataként tiszteljék, de Vajk megkeresztelése tulajdonképpen az ő sikeres vizsgája is. Neki a nyugati vendégek megelégedettsége legalább akkora jelentőségű, mint hogy Géza udvarában milyen fizetség várja. Hogy a botrányt elkerüljék, ezért kell neki minden piszkos munka nyomait eltakarítani, de mivel hívő, ezen az áron hívő lelket nyert és a jutalom kereszt egy nép kereszténnyé tételével lesz igazán elismert. Tata egyszerre kétfelé is tud szolgálni, igaz, ettől nincs egy percnyi nyugta sem, mégis ő győz, tehát megérte. Szakács alakításában ez a jellem plasztikusan rajzolódik ki.
Szinte minden szereplő megújult abban a jelmezben és szerepben, amit ez a darab neki kínál. Mihályi Győző, mint a nürnbergi követ, más levegőt hoz ebbe a fejedelmi udvarba. Ő sima nyelvű udvaronc, amihez itt nem szoktak, ezért szervilis hajbókolása egyszerre udvariasság és képmutatás. A szabad magyarokkal szemben ő már a feudális európai udvarok hűbérúri „terméke”, mégis tudja teljesíteni a küldetését a nemszeretem környezetben is. Németként egyszerre utálja ezt az idegen magyar környezetet, de urát azzal szolgálja leginkább, ha „lenyeli a békát”, mert Gizella elfogadtatása az ő győzelme is egyben, urának tartós békét szerez általa. Kiváló jellemszínészi alakítást látunk itt.
Kautzky Armand is lubickol abban a lehetőségben, hogy Adalbert püspök maszkjában és jelmezében felismerhetetlen, és valami egészen mást játszhat, mint amiket tőle megszoktunk. Ez a püspök nem nagy szerep, de igen fontos. Vannak komikus elemei is, ahogyan pl. Böngével jótékonykodni próbál, alamizsnát akar neki adni, de igazi szövetségese itt Deodatus/Tata, aki el is igazítja mindenben. Az ő igazi sikere is a megkeresztelés pillanatával jön majd el. Kautzkynak még a hanghordozása is más, igazi kabinetalakítás az övé.
Bicskey Lukács végre igazán kibonthatta nem mindennapi haját Tar szerepében. Ő is, mintha egy történelmi festményről lépne elő, olyan mind megjelenésében, mind jellemében, amivel szolgál. Tarnak tulajdonképp azért kell meghalnia, mert nem akarja megölni bajtársát, Böngét egy „nagyobb cél érdekében”, s ezzel megtagadja a parancsot, amit Géza nem tűrhet. De milyen szép írói pillanat, ahogy a fejedelem szinte üzen vele halott feleségének a túlvilágra. Bicskey Lukács ismét nagyon jó epizód-karaktert teremt játékával.
Lux Ádám, mint talján Borbély csak perceket kap, mégis emlékezetes marad, ahogy utasításra megpróbálja Gyula haját rendbe tenni, ami oktalan halála miatt ugyancsak Géza fejedelemre hárul.
A darab egyetlen női alakja a Lány. Nemes Wanda tiszta, szép énekkel és érzelmekkel tölti meg ezt a szerepet – igazi kapocs a vár alatt élők, és a várban szolgálók között.
Az előadásban hangsúlyos szerep jut Húros Annamária díszleteinek és jelmezeinek. Különösen annak a kútnak, amely a színpad előterét uralja. A víznek ebben a felfogásban különösen összetett jelentés jut. Jelenti a megkeresztelkedést is, de szinte minden fontosabb szereplő ide járul a kúthoz, hogy lemossa bűnének nyomait, és belé rejtse annak eszközeit. Felidézi Poncius Pilátus emlékezetes kézmosását, de a megtisztulást is. Sőt, ugyancsak Szabó Magda anakronizmusai közé tartozik, hogy itt – az elrendelt böjtre hivatkozva – mindenki csak vizet iszik, ami bizonyára azért is kell, hogy alátámassza, hogy ami itt történik, józan fejjel, nem borgőzös állapotban történik. A másik hangsúlyos színpadképi elem az epilógusban vetítetten megjelenő Vajk megkeresztelése című festmény, amely előtt az esemény meg is elevenedik némán. Csakhogy az eseményt élő papok mellett a meggyilkoltak szellemei: a Sámán (Vass György), a Borbély, Bönge és Tar tánca is kísérik, emlékeztetve rá, hogy áldozatok nélkül mindez nem volna meg, s ezzel is tisztelegve emlékük előtt. Húros jelmeztárát dekorativitás és egyszerűség is jellemzi, a püspöki dús színektől és anyagoktól egészen Bönge csonkítottságának megoldásáig, vagy Gyula kettős maszk- és ruhamegjelenítéséig.
Az előadásban a rendezői szándék szerint fontos szerepe van a zenének, amiPapp Gyulaés Nemessányi Éva munkáját dicséri, és a világítás is jól szolgálta a méltó sikert. Mindent egybevetve: az Újszínházra mind a szakmának, mind a közönségnek egyre inkább érdemes odafigyelnie, mert akik politikailag féltek a majdani irányultságtól, megbizonyosodhatnak, hogy itt ez alkalommal a magyar irodalom méltó felmutatásán, eljátszásán túl nincs más „politikai” mozgató erő.
Az előadás megtekintését 12 éven felülieknek melegen ajánlom, a május 16-i bemutatót követően 17-én, 28-án és az esetleges későbbi időpontokban is.
