Ilf és Petrov (eredetileg: Ilja Arnoldovics Fajnzilberg 1897–1937 és Jevgenyij Petrovics Katajev 1903–42) két odesszai születésű szovjet-orosz író közös neve, aki műveinek zömét együtt írta, mivel összefűzte kettejüket a szatirikus látásmód és a gazdaságpolitikájáról elhíresült NEP-korszak visszás jelenségei iránt érzett gyűlölet. Ehhez kapcsolódóan a duó regénytrilógiát szereretett volna írni, amelyből két mű: a Tizenkét szék (1928) és az Aranyborjú (1931) készült el. Mindkét mű közös főhőse, Osztap Bender,a nagykombinátor szélhámos, aki a könnyű, gyors meggazdagodás lehetőségét kutatja, ezáltal története szórakoztató formában állít görbe tükröt a korabeli szovjet társadalom elé.
A színdarab vetítéssel indul, illetve tagolódik részekre, amelyben az idős Bender és Korejko emlékezik vissza a történtekre… Lévén pénzszűkében, Osztap Bender (Hajdu Steve) egy város tanácselnökét (Barát Attila György) azzal akarja megpumpolni, hogy kiadja magát egy nemzeti hős tengerész hadnagy fiának, akitől állítólag ellopták a pénzét. Az ügyletet az zavarja meg, hogy megjelenik egy másik szélhámos, Sura Balaganov (Lippay László) is, aki ugyanezen nemzeti hős fiának adja ki magát, így Bender kénytelen rég nem látott „öccsét” felismerni benne. Hogy a szatirikus őrület teljes legyen, Panyikovszkij (Székhelyi József) személyében felbukkan a harmadik „testvér” is, miközben hőseink szimatot fogva, már az ország másik részébe tartanak Adam Kozlevics taxisofőr (Ekanem Bálint Emota) kocsijával.
A kiszemelt áldozat ezúttal Alekszandr Ivanovics Korejko (Nagy Sándor), aki látszólag egyszerű kishivatalnokként él, valójában Foma Berlaga könyvelő (Ömböli Pál) segítségével fosztogatja a céget, de ebben sem kezdő, mert korábbról is hosszú már a bűnlajstroma. Ugyanezen helység egyik kifőzdéjében dolgozik a bájos Zoszja Viktorovna Szinyickaja (Gallusz Nikolett) akinek a Periklész (Vecsei László) nevű pincér épp úgy csapja a szelet, mint Korejko, sőt idővel Osztap Bender is, akihez hasonlóan a lány is a távoli Rio de Janeiróba vágyik álmaiban. Bender bandája minden eszközt megragadva kizsarolja Korejko pénzét, aki elmenekül a városból, és egy távoli vasútépítkezésen bukkan fel ismét.
Bender nem nyugszik, és bár társai már nem követik, ő utánamegy, és ismét megszerzi Korejko – ezúttal talpfa-bizniszen – összeharácsolt pénzét. De a lány kezéről már mindketten lecsúsznak, mert Zoszja Periklészhez megy feleségül és lemond az álomvilágról.
A történetben az 1920–30-as évek Szovjetuniójában járunk, aminek bizonyos vetületeit a nézők zöme a hazai szocializmus építése közben ugyanúgy megismerte – így a sokoldalúHorváth Péter, József Attila-díjas író, rendező, forgatókönyvíró és színész egyszerre adaptált színpadra egy régi, de akár a mához is szóló művet, hiszen a politika adta lehetőséget kihasználó szélhámiák kora még nem járt le. Nevetésünk a fordulatos történetnek és a magunk megélte társadalmi forma kigúnyolásának egyszerre szól.
Az Aranyborjú inkább zenés színpadi játék, semmint musical, hiszen a zenei szövet nem folyamatos, inkább a prózát szakítják meg és színesítik dalbetétek, de a tánc nem jellemzi a produkciót. Gerendás Péter, a Liszt Ferenc-díjas előadóművész, zeneszerző és szövegíró, aki nem először ír színházi darabokhoz zenét, ezúttal Fekete Györgyszövegeire komponálta meg a történetet kitűnő hangulati elemekkel kiegészítő zenéit. Szép ívű szólóénekek, kiváló karakter-duettek, együttesek, hangulatfestő filmzene-illusztrációk egyaránt jó hangszerelésben jelennek meg (zenei vezető Leszkovszki Albin), sőt van, amikor a szerző gitárkíséretével halljuk a songokat, egy záródalt pedig maga Gerendás ad elő a színen. A számok lírája vagy karakteressége ismét bizonyítja Gerendás Péter kiváló zenei érzékenységét, és ha ezek lemezen is megjelennének, bizonyára nem egy lenne önállóan is népszerű a közönség körében.
Hencz György rendező kitűnően alkalmaz hagyományos és modern színpadtechnikai elemeket a mű színrevitelénél. HalászG. Péterdíszletei inkább csak téridomok, de ezekre vetíteni is lehet, amitKiss Jenővideói és grafikái ötletesen ki is használnak. Az időskorira maszkírozott színészek arca, az utca, ahol járnak, a csotrogány, amivel utaznak, a hivatali miliő, sőt a vetített és élő színész mozgásbeli megjelenései egyaránt ezt a szatirikus hangot erősítik, amihez Csornai Levente világítási effektjei is hozzáteszik a magukét. HalászG. Péterjelmeztervezőként is kevésből, de találóan hozza ki a lényeget. Mindez a rendezés jól átgondolt voltát mutatja, mely a stúdiószínpad lehetőségeire komponált mindent. A bemutató kisebb ritmushibái a további előadásokon nyilván eltűnnek majd.
A színészi teljesítményt értékelve mind játékban, mind énekben nagyszerű produkciók születtek, érezni lehetett az előadáson, mennyire szívügyének tekinti mindenki a sikert, és hogy milyen szívesen játsszák ezeket a szerepeket. Érdekes összevetni, hogy ezek a kedves csirkefogók mennyire mások, mint pl. Steinbeck léhűtői, vagy a Strasznov Ignác és más történetekből megismert szélhámosok. Ha úgy vesszük, ezek a szovjet halatom abszurditásából élősködnek, de ugyanakkor mintha az igazságszolgáltatás eszközei is volnának, egymást is büntetik, nevelik a cselekedeteikkel. Milyen gúnyos humorforrás pl. hogy mindenkinek minden ismeret alapja, akár egy Biblia a Szovjet Kislexikon, legyen szó akár Rióról, akár a vallatás módszertanáról! A figurák a Shakespeare darabok clown-jeleneteiből akár démonivá is nőhetnek, gondoljunk a kínvallatásra, ha úgy hozza a helyzet, tehát maguk is a rendszer szülöttei!
Hajdu István (Steve) svádája egy mindent lehengerlő, szerethető Osztap Bendert állít a középpontba. Szinte passzióból szélhámoskodik, hogy megmutassa: ő a legjobb, nem véletlenül ő a főnök mindenütt, de miközben egy riói tengerparti semmittevés lebeg a szeme előtt, a pár rubeltől a millióig telhetetlenül lenyúl mindent. Hozzá képest Lippai László Surája és Székhelyi József Panyikovszkij alakítása inkább plebejus, jobban kisstílű gazfickók ők, és mohóságuk sem akkora. Ez a három, egymástól sokban eltérő karakter a társadalom egy negyedik, szinte fehérgalléros bűnözője, Korejko ellen szövetkezik, akit Nagy Sándorformál meg jó színészi eszközökkel. Korejko is felépíti a maga rendszerét, ahogy pl. kihasználja a rendszer gyengeségeit, vagy a könyvelő (Ömböli Pál) mohóságát. A színészek pontosan értik, hogy ki milyen karakter a rendszerben, és ezt mind jól egyénítik is. A társadalom megfélemlítettsége és megfélemlíthetősége is megjelenik, pl. a Barát Attila Györgyáltal életre keltett karakterekben, pl. a tanácselnökben. Nekem nagyon tetszett az Ekanem Bálint Emota játszotta taxis is, akit ugyancsak a pénzvágy motivál, de akinek rokonszenves vonásai is megjelennek. A darabnak kétségtelenül legtisztább két figurája Zoszja és Periklész. Gallusz Nikoletta nagy érzelmi érzékenységgel játssza és énekli a boldogságra vágyó lány szerepét, akinek álmaiban ott él ugyan a vágyott napsütötte tengerpart, de tudja, hogy ez csak álom, s főként nem mindenáron. A tisztességtelen úton szerzett pénz nem részegíti meg, inkább marad a szerény, de reális boldogságnál. Vecsei Lászlónak kevesebb eszköz jutott, hogy megmutassa a pincér karakterét, de játéka így is emlékezetes.
Mindent egybevetve jól játszható, nagyon szerethető darab született a II. Madách musical-pályázaton, amelynek sorsa most már a közönség további érdeklődésén, rokonszenvén múlik. Az egyfelvonásos, jó másfél órás darab legközelebb május 2-án és 4-én 19,30 órai kezdettel lesz látható a Madách Színház stúdiószínpadán. Jó szívvel ajánlom szíves figyelmükbe.
